Állandó megújulásban

Nem is lehetne korszerűbb jelmondata az idei házasság hetének. A folyamatos megújulás, a változatos élmények keresése része a hétköznapoknak. Egyrészt minden pár tapasztalhatja, mennyi átrendeződéssel jár a családi élet: új otthon kialakítása, távol(abb)ra költözés a szülői háztól, majd a gyermekek érkezése állít soha nem volt helyzetek elé. A növekedés természetes nehézségei mellett pedig egy-egy betegség, veszteség, munkahelyváltás szintén újrarendezi életünket. Másrészt a magunk ötleteitől is várjuk a házasság felfrissülését. Új hobbi, új autó, új barátok, új szokások, esetleg a szexualitás terén valami újító próbálkozás. A „mindig új” hajszolása azonban nem tanít meg rá, hogy a meglévőért tudjunk lelkesedni, a jól ismertet újítsuk meg. A felszín fodrozódik, a víztömeg változatlan… Kapcsolatunk kettősének a mélyben kell változnia az igazi megújuláshoz – ezt sokszor sejtjük, csak a mikéntjét nem tudjuk. A krízisek (megpróbáltatások) alkalmazkodásra, összedolgozásra késztetnek, megkérdőjelezik eddigi mintáinkat, szerepeinket. Ha az állandó változásokra nem tud rugalmasan válaszolni a párkapcsolat, könnyen eltávolodás, évek alatt elhidegülés lesz belőle.

Lássuk a hibákat! Azokat, amelyeket rutinszerűen elkövetünk, sőt követünk, mert meg vagyunk győződve a helyességükről. Sok férfi türelmet gyakorolva magyarázatokba bocsátkozik a felvetődő kérdésekre válaszolva, és a probléma gyors megoldására fókuszál. Ha emelkedik is a feszültségszint, ő higgadtságot erőltet magára. Ez a másik oldalon azonban könnyen érzéketlenségnek, védekező kimagyarázásnak hat. A jó tanácsok osztogatása, a megoldásra koncentrálás pedig a házastársban meg nem értettséget generál. Természetesen a hallgatás, a téma elterelése vagy a helyszín elhagyása egy pont után logikusnak tűnik, hiszen érzelmileg túlterhelő, ami történik, ám ezek csak még tovább fokozzák az eltaszítottság érzetét. Egy csalódott feleség ilyenkor a hangerőn tud emelni. Logikus: hogy végre meghallják. A düh intenzíven adja a másik tudtára, hogy kapcsolódásra, megnyugtatásra lenne szükség. Mégis, a hibáztatás, az általánosítás, a másik elszánt üldözése történik, ami lefagyást vagy visszatámadást fog kiváltani. Valamit másként lenne jó csinálni.
Több türelem kell? Meg kell tanulni fogcsikorgatva szeretni? Nem. Bekeményítés helyett enyhüljünk! Hallgatás helyett adjunk jelzéseket (akár a zavartságunkról, akár a feszültségünkről)! A lényeg, hogy lépjünk ki a védekezési stratégiáinkból, mielőtt az érzelmi túlfűtöttség venné át az irányítást. Fogjunk össze, fogalmazzunk többes számban: „Ne induljunk el ebbe az irányba!”, „Nem vagyunk ellenségek.” Ilyenkor tud jól jönni egy kis önismeret. Mi a kényelmetlen ebben a helyzetben számomra? Mi zaklat fel ennyire? Legtöbbször olyan érzelmekről van szó, amelyek más kapcsolataimban is előjönnek. Talán serdülőkorom nagy témája volt. A szabadság? A teljesítmény? Vagy még mélyebben kell kutakodnom? Gyermekkoromból honnan ismerős, hogy a saját érzéseim, belső szükségeim háttérbe szorultak? Talán nekem kellett mindig másokra hangolódnom? Elérhetők voltak a szüleim?
A valódi megújulást az ilyen beszélgetések hozzák el: „Az, hogy te kiabálsz, rögtön a múltba sodor engem, ahol nem számítottam, gyakran hibáztattak, és nem lehettem elég jó, bármennyire igyekeztem.” Vagy: „A hallgatásod, a magyarázkodásod, az elérhetetlenséged azt juttatja eszembe, hogy nem vagyok fontos, nem kaphatok értő figyelmet és megnyugtatást.” Hétköznapi összefeszüléseinkben a régóta fájó sebek sajdulnak meg újra. Ha nem épült be annak idején az önbecsülés, az önmegnyugtatás képessége, akkor a párommal újra fogom élni ezeket a dilemmákat. Ha megmaradunk a védőrendszereink mögött, akkor nem is a társunk ellen küzdünk, hanem a múltunk szeretetlen élményei ellen, ami pedig már megtörtént. Kár lenne a jelent is szétzilálni miatta. Sok család, házasság ezek miatt a harcok miatt törik meg, hullik szét.
A házasság tulajdonképpen amatőr pszichoterápia. Valóban, ha merjük a mélységeket is megnyitni egymás előtt, lesz változás, megújulás, gyógyulás a kapcsolaton belül. Isten is újjászületésre hív bennünket! Ő is arra vágyik, hogy a lelkünk mélyén lévő fájdalmakat, félelmeket és valós szeretetszükségünket tárjuk fel előtte is, mert ő teljes szeretetével kész bennünket vigasztalni, gyógyítani.

A szerzők református lelkipásztorok, a Gyökössy Intézet munkatársai.