Áradó Patak

Tízen ülünk körbe a Sárospataki Református Egyházközség Lorántffy-termében, az egybegyűltek metszetet adnak az 1538-ban alapított, azaz közel négyszáz éves gyülekezet összetételéről. Akad köztük nyugdíjas, fiatal családos, egyetemista, aktív korú vagy épp nyugdíj előtt álló egyaránt.

Mellettem Kaposi Lili ül, aki 2019-ben kezdte meg lelkészi tanulmányait Sárospatakon, a tavaly egyetemmé vált lelkészképző intézményben, ugyanabban az évben csatlakozott a gyülekezethez is. Már az első perctől azt érezte, otthonra talált itt, nem volt kérdés számára a maradás. – Odaadó és befogadó gyülekezet a pataki, már akkor is így éreztem, amikor tavaly júliusban segédlelkészként elkezdhettem itt a szolgálatot. Nem számított a korom, a nemem, helyette azt láttam, felnéznek rám, a segédlelkészre, ugyanúgy várják és fogadják tőlem az Igét, mint bármelyik másik szolgálattevőtől. Ezt igazán biztató megélni – emlékszik vissza a gyülekezet szolgálatában álló teológushallgató, aki egyúttal hittanoktatást is végez és ifjúsági órákat tart.

Szintén a gyülekezet befogadó voltát emeli ki a feleségével két kisgyermeket nevelő Sándor Zsolt is, aki szintén 2019 óta tagja a közösségnek. A sátoraljaújhelyi református családból származó férfi a tavalyi tisztújítás óta presbiter az egyházközségben, s bár a civil életben erdőmérnökként dolgozik, a gyülekezetben a pénzügyekért felel – vagy épp kirándulni viszi az erdőbe a gyerekeket.

Takács Gyuláné Gyöngyvér a másik véglet: viccesen őstagnak nevezi magát, mert a saját jogán 1971 óta része a pataki református közösségnek. – Ezt onnan tudom, hogy a nagymamám megőrizte a cédulát, amelyet az első egyházfenntartói járulék befizetése után kaptam – árulja el. A főiskolás éveit leszámítva mindig Sárospatakon élt, ráadásul abban a házban, amelyben korábban a családja több nemzedéke is. A ma már nyugdíjas, aktív korában tanárként dolgozó asszony második presbiteri ciklusát tölti, leginkább a szeretetvendégségekre készülésből veszi ki a részét, és nem szívesen hagyja ki a vasárnapi istentiszteleteket, ahogyan a szerdai bibliaórákat sem. – Alig vártam, hogy nyugdíjba menjek, hogy szabadok legyenek a szerda délutánjaim...

Szabó-Mátyás Ildikó nevelőtanár a Sárospataki Református Kollégium gimnáziumában, Gyöngyihez hasonlóan a második presbiteri ciklusát tölti, valamint Mátyás Péter főgondnok felesége. Kárpátaljáról származik, 1994 óta él Sárospatakon, azóta tagja a gyülekezetnek. Mint mondja, nem volt kérdés számára, hogy Patakra kerülésekor nyomban csatlakozik, mert – ahogy fogalmaz – beleszületett az egyházba, ahogyan Pál apostol a római polgárságba. Anyai ágon református lelkész felmenőkkel bír, számára az egyház és a gyülekezet olyan volt, mint a levegővétel. Odakerülése után hamarosan szolgálatot is vállalt: hittant tanított és gyermek-istentiszteletet tartott a gyülekezetben. – Ma inkább háttérmunkásnak hívnám magam, ott segítek, ahol kell, például szeretetvendégségek, presbiteri találkozók vagy éppen a nyári gyermektáborok megszervezésében, illetve azok konyháján. De ha arra van szükség, szívesen beszélgetek is a gyülekezeti tagjainkkal, gyászolókkal – mondja Ildikó.

Férje, Mátyás Péter háziorvos, 1988 óta presbitere, 2013 óta pedig főgondnoka a gyülekezetnek. Nemzedékek óta közel áll az egyházhoz a családja: nagyapja, Mátyás Ernő egykor neves teológiai tanár volt. – Napközben a pácienseim pulzusán tartom a kezemet, amikor kijövök a rendelőből, akkor a gyülekezetén igyekszem – fogalmaz. A főgondnok hálás, amiért együtt munkálkodhat Fodor Ferenc lelkipásztorral és feleségével, Fodorné Nagy Saroltával, valamint a huszonnégy tagú presbitériummal. – Kitűnő az összhang, mindenkivel megtaláljuk a közös nevezőt – teszi hozzá.

Ildikó és Péter kapcsolata is a református közösség „szülötte”. – Csakugyan itt, a gyülekezetben figyelt ki engem a férjem – mondja mosolyogva Ildikó. – Két istentisztelet között, mert azokon csak az igehirdetésre igyekszem figyelni – pontosít Péter. – Az Úr csodásan működik – zárja rövidre a kapcsolatuk kezdetének történetét a főgondnok.

Bódisz Attila is beköltöző, a Bodrogközből érkezett. Újságíró, tévés, kommunikációs szakember, aki vasárnaponként eleinte a „karzaton elbújva” hallgatta a prédikációkat, majd egyre inkább a gyülekezet részévé vált. Amikor felkérték presbiternek, gondolkodás nélkül mondott igent. – Eléggé elfoglalt vagyok, de az ember akármennyire az is, mégis iszik, eszik és alszik. Ugyanilyen alapvető szükségletnek tekintem az életben, hogy Isten jelen legyen benne, rá mindig kell időt szánni. A presbiterségem nem tevékenység, nem munka, hanem szolgálat – vallja Attila, aki ha kérik, segíti az egyházközség kommunikációját is. – Hangsúlyosnak kell lennie, főleg egy ilyen nagyobb közösségnél, mint a sárospataki, mert az ilyenek központi figyelmet élveznek: ami itt történik, az példaként szolgál a környékbeli kis gyülekezeteknek – véli Bódisz Attila.

Pató Ivánné Joli szintén szolgál, ahogy fogalmaz, mindenben benne van. Ha kell, Gyöngyivel együtt dolgozik a nyári tábor konyháján, részt vesz a temetőtakarításban, aktív a nőszövetségben, segít a gyülekezet ételosztásában, korábban pedig ő hímezte a keresztelői kendőket. 1957-től él Sárospatakon, a gyülekezettel a kétezres évek eleje óta ápol szorosabb kapcsolatot, és ő sem szívesen hagyja ki a szerdai bibliaórákat, ahogy a vasárnapi istentiszteleteket sem.

Fodor Ferenc sárospataki szolgálata előtt közel három évtizedig pasztorálta a nagykőrösi református gyülekezetet, 1990-ben ő kezdeményezte az ottani, 1948-ban államosított, nagyhírű református tanítóképző visszaigénylését annak gyakorlóiskolájával együtt, majd a gimnáziumét. Felesége, Fodorné Nagy Sarolta a nagykőrösi tanítóképzőn tanított elsősorban katechetikát.

2010-ben költöztek Sárospatakra, a teológia oktatói lettek, néhány évig úgy jártak a pataki gyülekezetbe, mint bármelyik más egyháztag. Majd 2012-ben megüresedett a lelkészi állás, helyettes látta el a szolgálatot. – A patakiak hagyományos református bálja előtt megkeresett a helyettes lelkész, hogy tervezünk-e menni a bálba. Mondtam, nem terveztük. Remek, felelte, elvállalnám-e akkor a vasárnapi igehirdetést. Természetesen igennel feleltem, így kerültem a lelkipásztort kereső presbitérium célkeresztjébe, végül meghívtak. Azzal a feltétellel vállaltam el a szolgálatot, hogy a teológiai oktatói munkámat megtarthatom, a presbitérium pedig támogatta ezt.

De Fodor Ferencnek nem ez a helyettesítő szolgálat volt az első a pataki templomban, Gyöngyi pedig a mai napig emlékszik rá. – Megragadó, különleges alkalom volt. Az unokáját keresztelte, a prédikációja pedig egyszerre szólt a gyülekezethez és a családhoz, betalált a szívünkbe. Megdöbbentem rajta, mert régen nem hallottam olyan mély és sokatmondó igehirdetést – emlékezik vissza.

Fodorné Nagy Sarolta néhány éve a Sárospataki Református Teológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai és Keresztyén Neveléstudományi Intézetének tanáraként vonult nyugdíjba. Elismerésként tekint arra, hogy taníthatott az intézményben, élmény volt számára a teológusok előtt beszélni. A gyülekezetben még mindig tevékeny: vezeti a nőszövetséget, konfirmációi felkészítőket, koordinálja a gyermekmunkát, gyermek-istentiszteletet tart, valamint rendszeresen szervez ismeretterjesztő előadásokat is, ezeken gyakran előadóként is részt vesz. Mindezt státus nélkül végzi, önzetlen szolgálatként.

– Alföldi ember vagyok, ismerem az ott élők gondolkodásmódját, itt más mentalitással találkoztam. Említették már előttem a megszólaló presbiterek, mennyire befogadó közösség a miénk. Ezt mi is megtapasztaltuk már az első pillanatban: ahogy megjelentünk a templomban, valaki hozzánk lépett, megkérdezte, honnan jöttünk, majd énekeskönyvet nyomott a kezünkbe. Jólesett, ilyet az Alföldön nem tapasztaltam – emlékszik vissza Fodor Ferenc. – Lényeglátók az itt élők, Patakon pedig áldás-békességgel köszönnek a benzinkúton, a barkácsboltban, az utcán. Sokukat nem is ismerem, de ők tudják rólam, ki vagyok – osztja meg tapasztalatát a lelkipásztor.

Bódisz Attila szerint a sárospataki utcának része a református köszöntés, hiszen kiterjedt intézményhálózatot tart fenn a városban a Tiszáninneni Református Egyházkerület, a diákok, tanárok, munkatársak pedig így üdvözlik egymást. – Ez az életünk része, mindig is így volt – állítja az újságíró. Megjegyzi viszont, hogy a 2012-es lelkészváltás előtt kisebb válságot éltek meg a gyülekezetben, többen elmaradtak a templomból. Szerinte az, hogy utána sokan hamar visszataláltak a közösségbe, Fodor Ferencnek, illetve az igehirdetéseinek is köszönhető. – Világos prédikációkat mond, amelyekben nagyon jól és egészséges módon keveredik a katedra és a szószék. Értjük és be is tudjuk fogadni. A feleségem római katolikus, mégis hozzánk jár igehirdetést hallgatni, mert úgy tapasztalja, máshol nem kapja meg azt, amit itt igen. Örömteli volt az elmúlt tíz-tizenegy év.

A Sárospataki Református Egyházközség választói névjegyzékében jelenleg közel nyolcszáz név szerepel, egy átlagos vasárnapi alkalmon mintegy százhetvenen vesznek részt.

Számos epizódot kiragadhatnánk az egyházközség életéből, amely mind azt példázná, mennyire összetartó és gondoskodó, az evangélium hirdetéséért, mások megsegítéséért sokat tevő gyülekezet a sárospataki. Ott van például a templomkertben álló filagória, amely nemcsak azért szimbolikus, mert együtt építette a közösség, hanem mert azt a kemencét óvja, amelyet a gyülekezet saját kiadású szakácskönyvének eladásából származó bevételből építettek.

– Amikor idekerültünk, kissé zavarónak találtuk, mennyit hallunk a városban Árpád-házi Szent Erzsébetről… Úgy láttuk, ez akár helyénvaló is lehet, ha ellensúlyozódik az élő református örökséggel. Így született meg a gondolat, hogy essék több szó Lorántffy Zsuzsannáról, illetve férjéről, I. Rákóczi Györgyről, akiknek sokat köszönhet a pataki reformátusság, a város közössége, de a magyar protestantizmus, sőt az egyetemes magyarság is. Egyházközségünk két presbitere – Kövér Zsolt mestercukrász és Márki Bertalan királyi mesterszakács – munkájának köszönhetően 2015-ben kiadtuk a Cum grano salis (Egy csipetnyi sóval) – Rákóczi György (1593–1648) fejedelem és felesége, Lorántffy Zsuzsanna (1600–1660) nagyasszony konyhája című szakácskönyvet – osztja meg velünk a különleges történetet a kiadvány szerkesztője, Fodorné Nagy Sarolta.

A könyvvel többes célt valósított meg az egyházközség. – A közösséget akartuk erősíteni, a kemenceépítés pedig éppen alkalmas erre, miközben a könyv hírét vitte Sárospataknak, a reformátusságnak. A recept csak az eszköz, a lényeg Lorántffy Zsuzsanna és férje, I. Rákóczi György fejedelem lelkülete. Az ételleírások közé Igéket, imádságokat, a levelezésükből kiragadott részleteket, kortörténeti megjegyzéseket szerkesztettünk, gondolván arra, hogy miközben valaki elkészíti ezeket a fogásokat, közben csak elolvas egy-egy bibliai idézetet vagy Lorántffy Zsuzsannától származó gondolatot.

Létezik más, szintén az étkekhez köthető, több éve töretlenül élő kezdeményezése a gyülekezetnek, amelyhez az évek alatt többen csatlakoztak. – Késő ősztől kora tavaszig minden szombaton ételosztást szervezünk a rászorulóknak a pataki piacon, hetente más és más egyházi vagy civil szervezet részvételével – mondja Mátyás Péter főgondnok. Ő egyben kuratóriumi elnöke az egyházközség alapítványának, amely egyebek mellett időnként az ételosztást is támogatja. Kiemeli, hogy amikor a gyülekezeten van a sor, a testi táplálék mellett lelkivel, igei szolgálattal is készülnek a rászorulóknak.

Fodor Ferenc felidézi, hogy néhány éve kifejezetten az ifjúságot megcélzó utcai evangelizációt is szerveztek zenekarral, fiatal igehirdetőkkel, valamint évente tartanak gyülekezeti evangelizációt, több ízben az Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány segítségével. – Ilyenkor minden otthonba becsengetünk és átadunk egy meghívót. Ez több mint ötezer háztartás felkeresését jelenti – részletezi.

Január utolsó vasárnapján viszont az egész ország hallhatja az örömhírt, ekkor nemcsak a gyülekezet, hanem a közmédia munkatársai is jelen lesznek a sárospataki református istentiszteleten, azt ugyanis a Duna Televízió közvetíti. Legutóbb 2018. október 31-én volt országos elérésű közvetítés Patakról, amikor a felújított templomért adtak hálát. Fodor Ferenc bevallja, ma is ugyanolyan feszültség, vibrálás uralkodik benne minden szószékre állás előtt, mint pályakezdő korában. – Eleinte lázadtam emiatt, később már inkább hálát adtam érte Istennek, mert rájöttem: nem engedi, hogy rutinná váljon az igehirdetés – mondja a lelkipásztor, aki az év folyamán a gyülekezeti szolgálatból nyugdíjba vonul, de a teológiai katedrát még nem hagyja ott.