Bernard Nathanson orvosként jelentős szerepet vállalt az abortusz széles körű elfogadtatásában. Az ultrahang megjelenése után azonban életvédő aktivista, majd keresztyén lett. Isten keze című könyvében számolt be arról, hogy Isten hogyan találta meg és emelte ki bűneiből.
Bernard Nathanson neve ismerős lehet azoknak, akik közelebbről követték az amerikai, illetve a nemzetközi abortuszvitákat. Az orvos neve a Roe kontra Wade jogeset kapcsán került először a figyelem központjába, amikor is a Nemzeti Szövetség az Abortusztörvények Eltörléséért (NARAL) egyik vezetőjeként állást foglalt az abortusz széles körű engedélyezése mellett. A szervezet érvelése során olyan statisztikákra is hivatkozott, amelyek azt mutatták, hogy az Egyesült Államokban az illegális abortuszok során évente ötezer nő veszti életét. Később Nathanson bevallotta, hogy a NARAL több esetben is túlzott a számokat illetően, hogy a társadalom morálisan helyesebb döntésnek érezze az abortusz legalizálását. A hatvanas években a rendőrségi statisztikák szerint évente nagyjából háromszáz nő halt bele illegális abortuszba, amely a szervezet által állított számnak pusztán töredéke. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy évente háromszáz nő ilyen módon bekövetkező halála ne lenne megrendítő, de a sajtóban természetesen teljesen más hatást értek el az ötezres számmal.
A Roe kontra Wade jogesetről, annak következményeiről, illetve a legfrissebb szabályozásról, amely szerint az abortusz már nem alkotmányos jog, itt olvashat.
Amikor a hetvenes években az ultrahang forradalmi eszközként megjelent az egészségügyi intézményekben, minden megváltozott. A szakemberek és az édesanyák is bepillantást nyerhettek az anyaméhbe, ahol a magzat fejlődött. Emellett a magzati szívhangot is elkezdték megfigyelni és kimutatni. „Ekkor kezdtem el először átgondolni, mit is csináltunk addig a klinikán. Az ultrahang egy új világot nyitott meg számunkra. Ekkor történt meg először, hogy láthattuk az emberi magzatot, megmérhettük, megfigyelhettük, és valóban kötődhettük hozzá, megszerethettük. Én is elkezdtem így tenni. Az ultrahangképek és a magzat látványa hihetetlen hatással bírnak” – írja Nathanson az Isten keze című önéletírásában. Az ultrahangképek erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a New England Journal of Medicine egy cikke szerint, amelyet ugyancsak Nathanson idéz, amikor tíz, abortuszra készülő nőnek megmutatták a magzatról készült felvételeket, kilencen elálltak a beavatkozástól, és megtartották gyermeküket.
Illusztráció
Magyarországon nemrégiben hoztak egy rendeletet, amelynek értelmében csak akkor végezhetnek el abortuszt hazánkban, ha a terhesség megszakítását kérő nő bizonyítja, látta babáját ultrahangképen vagy hallotta annak szívdobbanásait. A témáról bővebben itt olvashat.
Az élmények hatására a korábban meggyőződéses abortuszpárti aktivista elkezdte átértékelni nézeteit. Továbbra is végzett művi terhességmegszakításokat, de már csak az általa „orvosi szempontból alátámaszthatónak” vélt esetekben. Kételyeinek különböző szakmai folyóiratokban is hangot adott, és már csak nemi erőszak és vérfertőzés esetén végzett abortuszokat. Ekkortájt írta meg az Aborting Amercia című művét, amelyben még felsorolt körülményeket, amelyek szerinte indokolhatják a terhesség megszakítását. 1979-ben végezte el az utolsó ilyen jellegű beavatkozását, és arra a következtetésre jutott, hogy nincsen olyan indok, amely igazolná az anyaméhben lévő védtelen emberi lények elpusztítását. Bevallása szerint döntése ekkor pusztán a tapasztalatain alapult, nem morális meggyőződésből fakadt. Nathanson történetében igazán meglepő, hogy előbb vált életvédővé, mint keresztyénné. Ez fordított sorrendben szokott inkább megtörténni, ám mi sem mutatja jobban, hogy az abortusz ellenzése nem csupán keresztyén alapokról védhető.
A nyolcvanas években elkezdte foglalkoztatni, hogy pontosan mi is történik az abortusz során, így megkérte egy kollégáját, hogy ultrahang segítségével rögzítsék a teljes folyamatot. Amikor visszanézték a felvételeket, orvostársa annyira megdöbbent, hogy egy életre felhagyott az beavatkozásokkal. Ezen felvételek alapján készült el a Néma sikoly című, azóta is meghatározó dokumentumfilm az abortusz borzalmairól. Ekkor már az életvédő mozgalmakkal is kapcsolatba került, idővel pedig a mozgalom egyik élharcosává vált. A különböző megmozdulásokon gyakran hangzottak el imádságok, hiszen az életvédők jelentős része keresztyén volt már akkor is, de Nathanson ezekben nem vett részt. Minden esetben leszögezte, hogy álláspontját a tudomány alapján alakította ki, nem pedig vallási meggyőződése vezeti.
A magánélete romokban hevert, éjszakánként nem tudott aludni: nem csak bűneinek súlya nehezedett rá, három, válással végződő házasságának terhét is hordozta. Az öngyilkosságtól csupán az tartotta vissza, hogy érezte, hasznára lehet másoknak az életvédő mozgalomban.
1989-ben egy kora reggeli életvédő demonstráción készített interjút a résztvevőkkel a Planned Parenthood egyik abortuszkilinikája előtt, cikket szeretett volna ugyanis írni az eseményről. A megjelentek az intézmény bejárata előtt ültek le, hemzsegtek körülöttük a rendőrök, illetve a sajtó munkatársai, akik kifejezett rosszindulattal álltak a megmozduláshoz. Ebben a környezetben kezdtek el imádkozni a tüntetők egymásért, a rendőrökért, a sajtó munkatársaiért, a bizonytalan és összezavart várandós nőkért, valamint a klinika dolgozóiért is. Nathanson megdöbbent az elhivatottságukon, amelyért gyakran bírsággal, sőt akár börtönbüntetéssel is sújtották őket. Felnőtt életében először gondolkodott el azon, hogy lehetséges, hogy Isten létezik.
Az Isten keze című könyvében Nathanson részletesen leírja gyermekkorát, amely egy szeretetet nélkülöző családban telt. Kulturálisan zsidó, de ateista családjában a zsidó szokások furcsa módon még részben éltek, vallásos oktatásban részesült maga is, de a valódi hit mindig is hiányzott az életéből. Az ugyancsak orvos édesapjához fűződő sajátosan ragaszkodó, ám haraggal teli viszonya jelentős szerepet játszott a transzcendenshez való viszonyában is.
Bernard Nathanson előadást tart az abortusz ellen a Sebel Town House-ban 1984. július 17-én
Az említett kora reggeli tüntetés után nem hagyta nyugodni Isten létének gondolata. Elkezdett válaszokat keresni, elkezdett olvasni, többek között C.S. Lewis, Malcolm Muggeridge, Walker Percy, Graham Greene és Newman bíboros munkáit. Az említett szerzők közül többen ateistából lettek keresztyénné, vagy Newman bíboros esetében protestánsból lettek katolikussá. Legmélyebben volt tanárának, Dr. Sternnek a művei inspirálták, hiszen a professzor zsidóból lett keresztyén katolikussá, tehát hasonló háttere volt, mint neki. A megkeresztelkedéséig vezető úton egy bizonyos McCloskey atya vezette, aki rendszeresen segítette olvasmányokkal és beszélgetésekkel. – Ő vezetett végig azon az ösvényen, ami odáig vezetett, ahol most vagyok. Többel tartozom neki, mint bárki másnak – nyilatkozta később Nathanson róla.
1996. december 8-án, hétfőn 7 óra 30 perckor Bernard Nathanson megkeresztelkedett, megbérmálkozott és áldozott a New York-i Szent Patrik-katedrális kápolnájában. A barátok mellett az eseményen megjelent egy ismert evangelikál lelkipásztor, Chuck Colson is, aki kívülállóként így írta le az élményt:
„Újabb erős bizonyítékát láttam annak, hogy a Megváltó, aki kétezer évvel ezelőtt egy istállóban látta meg a napvilágot, továbbra is formálja a világot. Múlt hét hétfőn tanúja lehettem egy keresztelésnek New Yorkban, a Szent Patrik-katedrálisban. A keresztséget vállaló személy nem volt más, mint Bernard Nathanson, az abortuszipar egykori vezéralakja, az ember, aki több mint 75 ezer abortuszt vezényelt le, köztük egy alkalommal a saját gyermekéét… Láttam, ahogy Nathanson az oltárhoz járult. Micsoda pillanat! Ahogy az első században tették a zsidó megtérők a katakombákban, hogy találkozhassanak Krisztussal” – számolt be a lelkipásztor.
Az Isten keze című könyvet itt olvashatja el teljes egészében angol nyelven.