A szenvedéstörténetet olvasva annyi ellenvetésünk lehet! Miért éppen így? Miért nem másként? Talán még odáig is elmerészkedünk, hogy elhanyagolhatónak tekintjük a tanítványok és minden emberi szereplő magatartását Jézus passiójában. Hiszen „mindennek így kellett történnie”, ahogyan az Írás előre megmondta: az emberi vakság, a tagadás, az árulás, Jézus cserbenhagyása. De mindenekelőtt Krisztus győzelme a halál felett. Pedig amikor Máté evangélista elbeszéli Jézus szenvedéstörténetét, éppen arra fordít különös figyelmet, hogyan viselkednek a tanítványok.
Jézus ezekben a napokban követőivel ellentétben hűséges marad, s ez a hűség egyszerre felhívás és meghívás az igaz tanítványságra. Ennek lényege az imádság és az engedelmesség Isten akaratának. A kettő együtt. A kísértés órájában, amikor Jézus a halálba vezető út elkerülésének lehetetlen lehetőségére gondol, nem önmagával tusakodik elsősorban, hanem Isten, az Atya elé viszi kétségeit: „ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár…” Ha csak Péterrel és a többi tanítvánnyal vitatta volna meg ezt a súlyos terhet, ki tudja, mi lett volna a végkövetkeztetés. Szerette volna ugyan, ha együtt állnak, térdelnek az Atya elé, de a fáradt, az alvás kábulatába menekülő társakkal nem lehet együtt imádkozni. Így egyedül fordul élete és halála Urához, és feltárja előtte legmélyebb gyötrődéseit, majd eljut a tanítvány számára egyetlen lehetséges végkövetkeztetésig: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
Az imádság értelme Isten gyermekeinek életében elsősorban nem az, hogy kéréseink meghallgatásában reménykedjünk, vagy kérdéseinkre pontos és egyértelmű választ kapjunk végre a legfelsőbb fórumtól, hanem hogy eljussunk az engedelmességig: „Legyen meg a te akaratod!” Az imádság útja mindig az engedelmességhez vezet: ahhoz a felismeréshez, hogy Isten akarata nekünk mindig jobb, mindig javunkra szolgál, akkor is, ha első látásra nem mindig tűnik is úgy.
A tanítványok nem képesek imádkozni, s így nem képesek engedelmeskedni sem. Őket a hit és a kételkedés, a hűségnyilatkozat és a menekülés, a bűnbocsánat elfogadása és a félelem kettőssége határozza meg. Ez a tanítványi lét önellentmondása, a hányódás hol ide, hol oda, kívül maradva az imádságon. Aki a szomorúságból alvásba menekül (Péter és társai, vö. Lk 22,45), az elmulasztja az imádságra rendelt időt és alkalmat, lemond az erőről, amely az engedelmességhez szükséges. Akit a szomorúság Istenhez visz – Jézus – (vö. Mt 26,38k), az engedelmeskedik, s az erőt is megkapja hozzá.
Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püpöke, a Zsinat lelkészi elnöke
Jézus a szenvedés útján járva mutatja meg követőinek az utat, amely őket igazi tanítvánnyá teszi. Vigyázzatok és imádkozzatok! Istenhez forduló kérésed végső értelme az ő akaratának megtalálása legyen, s az, hogy annak engedelmeskedni tudj. Ez az engedelmesség nem emberi akaratoknak, elvárásoknak, utasításoknak az Isten akaratává stilizálását jelenti, épp ellenkezőleg. Aki Isten akaratának engedelmeskedik, az szabaddá válik mások rákényszerített akaratától. Ez az út nem a valamilyen különleges kiválasztásban és elhívásban részesülő Krisztus-követők, apostolok útja, hanem minden keresztyéné. Hiszen ez a szó – keresztyén – a közhiedelemmel ellentétben nem a keresztre, még csak nem is a keresztségre utal, hanem azt jelenti: Krisztushoz tartozó. Aki pedig Krisztushoz tartozik, az tanítvány. És az igazi tanítványság lényege nem különböző, attól függően, hogy valaki „szuperapostol” (vö. 2Kor 11) vagy „csak” egyszerű hívő. Imádság és engedelmesség nélkül nincs semmilyen tanítványság, nincs keresztyénség.
Ezért téved el mindenki, aki a keresztyén tanítás lényegét egyes alapelvekből kívánja levezetni, s ebből vonja le az erkölcsi előírásokat, amelyeket azután illik betartani. Amikor mint keresztyén embernek, mint keresztyén közösségnek, vagyis gyülekezetnek, egyháznak döntenünk kell, akkor nem alapelvekből, még csak nem is egyszerűen az Írás ide vonatkoztatott részeiből vezetjük le, mi a helyes, mi Isten akarata. Az imádság harca nélkül, mely az ő akaratának felismeréséért folyik, nem fogjuk megtalálni a keskeny, igaz utat, legyünk bármilyen jó ismerői a Bibliának.
A megfeszített és feltámadott Isten Fia engedelmes földi útjának végén így szól tanítványaihoz: „Nékem adatott minden hatalom…” Ebből a hatalomból mi is kérhetünk – imádságban.
A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület püpöke, a Zsinat lelkészi elnöke
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!