Az ördögnek megfizetett vám

Könnyen felpaprikázza magát az ember, amikor éjfélkor azzal szembesül: másnap otthonától messze, fűtetlen lakásban kell várnia, hogy reggel hét és este hét között megérkezzen a bútorszállító futár, az, aki véletlenül sem a célállomásig, csupán az első zárható ajtóig hozza a megrendelt árut. Nincs ki ellen lázadni, nincs kivel vitatkozni: azt kódolták a rendszerbe, hogy ha este értesítést kapunk, a megjelölt időben rendelkezésre kell állnunk. Vitának, panasznak helye nincs – ha van is, nem kockáztatjuk meg, hogy éljünk vele, miután kisebb vagyont költöttünk néhány, kétes minőségben leszabott furnérlapra. Marad a hajnali utazás és az egész napos várakozás. Banális, hétköznapi helyzet ez: várni kell a futárt. Alkalmazkodunk a világhoz, miközben fázunk, álmosak vagyunk, máshol szeretnénk lenni. Bármely nap tucatszor átélhetünk ilyesmit – és tesszük is, ha nem szívesen vállaljuk is ezeket az érzéseket. Túlbeszélt igazság az, hogy sokat panaszkodunk. Mind tudjuk, mennyivel gazdagabb az élet, ha zsörtölődés helyett a hálát gyakoroljuk, ha a bosszúság ellenében a derű uralkodik napjainkon, ha Isten ajándékait látjuk a feladatokban, például ha a fenti helyzetet jó életünk bizonyítékaként fogadjuk el, ha egyszer a legnagyobb gondunk éppen az, hogy várjuk az új bútorainkat. Aztán rendszerint megtapasztalhatjuk, az elméleti tudás, a józanság hangja hogyan szorul háttérbe a bennünk felzúgó háborgás miatt. Nem új keletű jelenség ez, az ember a bűnbeesés óta ugyanúgy működik, például a pusztai vándorlás idején a nép újra és újra elégedetlenségét, ellenállását fogalmazta meg Istennel és Mózessel szemben. Egészen más korban, más körülmények között Luther Márton is foglalkozott e jelenséggel, ő azt mondta: „Énekszavunk az ördögöt elűzi, s bántalmára van. De ha meglátja türelmetlenségünket, és jajkiáltásainkat meghallja, bizony a markába nevet, mert kedvére való, ha gyötör bennünket; hát még ha Krisztus mellett hitet vallunk. És mert ő e világnak fejedelme s kimondott ellenségünk, azért amikor az ő birodalmán át kell utaznunk és kelnünk, valósággal vámot vesz rajtunk, azért kínozza testünket annyi betegséggel és megpróbáltatással.” Bár a reformátor szavai többféle módon értelmezhetők, rávilágítanak, hogy a felesleges panaszkodás, a zsörtölődés az ördög munkája rajtunk. Az emberi világban élve az efféle megpróbáltatásoktól nem tudjuk magunkat elszakítani, de mindent meg kell tennünk ennek érdekében. Tudatosan választhatjuk Istent, és megkísérelhetünk túllépni zsigeri, panaszos szólamainkon. Mert a mindennapos hála, az istendicséret, a derű mégis jobb, méltóbb, őszintébb életet eredményez – még ha ez elcsépelt igazság is.
Persze vannak helyzetek, amelyekben fokozottan nehéz derűsnek, hálásnak lenni. Az életünk időről időre valódi, jelentős fájdalmakkal jár, és ezek lekicsinylése, eltagadása, a talán keresztyén kötelezettségnek vélt folyamatos hurráoptimizus nem Isten elvárása, hiszen melyik atya szeretné, hogy gyerekei megfelelésvágytól vezérelve hazudjanak önmaguknak és neki? Hiszem, hogy Isten minden nehéz helyzetben hagy helyet a szívünkben a derűnek, amit megtapasztalhatunk, ha vele járunk, de nem kell ezt az érzést az őszinteséget feláldozva kikényszeríteni magunkból.
Vannak nehéz helyzetek, már-már kibírhatatlannak látszó próbatételek, amelyekben az egyetlen hiteles viselkedés az, ha felszólalunk a minket ért csapások miatt. A Bibliában is azt látjuk, hogy lehet panaszkodni, mert nem minden panasz zsörtölődés, ahogyan az emberek megélt fájdalma, szenvedése sem Isten ellen való vétek. Jó néhány történetet olvashatunk arról – a többi között ötven zsoltárt –, hogy egy-egy hívő ember vagy egész közösség Isten elé hordja a bajait. A Keresztyén bibliai lexikon azt írja, a panaszénekek eredetileg egyforma struktúrát követnek: először megszólítják Istent, azután felhozzák a panaszt, utána segítségül hívják az Urat, megvallják bűneiket és Isten iránti bizalmukat, végül fogadalmat tesznek. Van hát mintánk arról, miképpen lehet alázatosan a Teremtő elé vinni bánatunkat – kérjünk e mellé lelki tisztánlátást, hogy el tudjuk dönteni, mikor lázadunk a panaszkodással, és mikor visz az közelebb az Úrhoz.