Az Úr napja

Sok évtizeddel ezelőtti levelező teológa időszakomból, újszövetségi tanulmányainkból jegyeztem meg ezt a már hangzásában is ünnepélyes görög szókapcsolatot: „Küriaké hémera”, vagyis: „Az Úr napja.” (ApCsel 20,7; 1Kor 16,2) Ez a hét első napját jelenti, amikor Jézus feltámadt a halálból, s egyben azt a napot is, amely számunkra, emberek számára a méltó, Istennek tetsző módon való pihenés napjául rendeltetett.

Pihenő_képeslap.jpg

Feierabend

Fotó: oldthings.de

A vasárnapot sok művész ábrázolta, köztük világhírűek is, irodalmi művekben, zenei alkotásokban és festményekben. A vizuális alkotások sorában itt csatolom a számomra legkedvesebbet, sokakat olyannyira megszólítót, hogy az interneten is szinte óriásira nagyítva bukkantam rá, az első világháború előtt oly népszerű lipcsei képeslapgyártó cég, az IMITA Ölkunst Postkarte elég terjedelmes galériájában. Díszhelyen és díszméretben, mintegy kiemelten, annak ellenére, hogy a Feierabend (Pihenés, szabadidő) című kép eredetijének alkotójánál, a sajnálatomra nem is azonosítható munkásságú E. Arztnál nevesebb német festők képeiből lett egyfajta elegáns olajfestményutánzat-galéria ebből a sorozatból. E képek célja nyilvánvaló, és rendkívül rokonszenves: azok is „majdnem-igazi” alkotásokhoz juthattak így, akiknek valódi festményekre nem telt a szűkös költségvetésből.
Jómagam férjem egyik anyai nagymamája, Bartha Borbála néhány könyvének lapjai között találtam több ilyen, kiemelten értékes kis kártyát, kettőről már korábban írtam, azok neves piktorok műveinek számítottak. Ezen az 1917 húsvétja előtt, április 8-án keltezett, de egyértelműen nyári témájú képeslapon, amely a Pihenés címet viseli, az ifjú Boriska arról számolt be édesanyjának, majdani kollégájának, illetve a Csenger közeli Óváriban ugyancsak tanítóként szolgáló édesapjának, tehát egy református pedagógus házaspárnak, hogy Szatmárnémetiben sikeresen, sőt, kiváló eredménnyel végzett felsőbb leányiskolai/tanítói stúdiumok után fontos felvételi vizsga előtt áll, mert a III. és IV. évet már a rangos debreceni Dócziban szeretné elvégezni. (Ott, ahol később három leánya is tanult!)
De lépjünk most közelebb magához a végtelen nyugalmat, szavak nélkül is hitet sugárzó képhez. Szereplői: egy négytagú északnémet parasztcsalád, a háttérben, a távolban felsejlő Nordsee (Északi-tenger) dűnéi között. Ilyen tengerélményben nekem, nekünk a Thomas Mann által költői szépséggel leírt Travemündében volt részünk 2001 nyarán. Igaz, nem a dűnék közt, hanem csak egy parti sétányon.
Ezen a festményen látszik, hogy nem nyaralók, hanem egy aratási hét után nyugalmat kereső család pihen itt. A legifjabb egy fabábuját dajkáló kislány, akinek a munkanapokon nyilván a „mezgerlés” (Károlyink is használta e szép szót!), az elhullott gabonamagvak összegyűjtése volt a feladata. Apja, akinek ölében babájával együtt elpihen, nyilván az aratási munkálatok egyik főszereplője lehetett; egyszerű gépek munkájára, de megfeszített izmaira támaszkodva is. Szemben vele üldögél negyvenes évei elején járó asszonya, aki még most sem tud igazán megpihenni, egy fehér vászondarabot javítgat. A két felnőtt arckifejezése nyugodt és derűs ugyan, de a köznapok gondját nem igazán elengedni tudó. Két gyermekük, az imént említett, szívének kedves babáját altatgató kisebbik lány, épp úgy, mint húsz év körüli nővére, teljesen képes átadni magát a „Feierabend”, az Isten-adta pihenés örömének. Az idősebb lány ellágyult arccal becézgeti a család fekete kiskutyáját.
A régi, olajképszerű lap(ok) írójának egyik lánya, Fekete Borbála festőművész, a Hortobágy, a Tiszántúl és Tokaj-Hegyalja, s a mi falvaink életének hiteles megörökítője, nyilván ismerte és szerette ezeket a számára kis festőiskolát kínáló „anzikszokat”. Szívből örülnék, ha most, a huszonegyedik században is készülnének olajfestmény hatású képeslapok.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!