Valószínűleg mindenkivel előfordul, hogy életének egy-egy mozzanata éveken át foglalkoztatja, forog a gondolataiban. Így él élénken az emlékezetemben az a néhány perc alatt lejátszódó, nyári jelenet, amelynek sok éve néhányadmagammal szemtanúja voltam egy budai elit környéket kiszolgáló buszjáraton. Olyan megállóban történt, ahol fel- és leszálló híján gyakran csak áthalad a busz, most viszont égett a leszállásjelző. A laza értelmiségi stílusú édesapa négy-öt éves forma kisfia előtt szállt le, és talán sem az ő viselkedésén nem látszott kellően, hogy valaki követi, sem maga a kisfiú, így a buszvezető egy árnyalattal korábban csukta be az ajtót a kelleténél, és az a gyerek hátán csapódott össze. Szerencsére az ijedelemnél több kárt nem okozott, részben mivel a sofőr, hallva az édesapa kiáltását és a tükörben észlelve a történteket, nyomban vissza is nyitotta. És azonnal ki is kiabált a nyitott ablakokon át, elnézést kérve.
Eddig meglehetősen mindennapi a történet, részben talán a továbbiakban is az… Az édesapa figyelmeztető kiáltása ugyanis válogatott káromkodásokban folytatódott, személyesen a középkorú buszvezetőnek címezve. Aki erre külön azért leszállt, hogy még egyszer bocsánatot kérjen – meg tudtam volna ölelni ezért. De mint kiderült, csak én, mert az édesapát a legkevésbé sem hatotta meg, tovább ontotta a dühöt és szitkozódást, így kellett a sofőrünknek visszaszállni és elindulni. És az egész ügy ennyiben maradt, nem volt feloldás, nem volt továbblépés, csak továbbállás, a gyomorszorítás lassan oldódott, a feszültség velünk utazott, némán lebegve a busznyi térben.
Megbocsátás. Ha meg kell bocsátani, akkor történt is valami. Valami, amit el kell engedni annak, aki belátja, a bocsánatot kérőnek, a másiknak, magunkból. Egyfajta önmegtagadás. Böjt. Amelyről pedig az Úristen világosan beszélt mindenkori népének: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!” (Ézs 58,6)
A megbocsátás és annak kérése – azaz a hiba elismerése – akkor is isteni rendelés, ha nem így gondolunk rá. Mint ilyen, mind egyéni, mind társadalmi lelki egészségünk egyik alapfeltétele, persze akkor könnyebb, sok esetben pedig csak akkor lehetséges az elengedés, ha egész egzisztenciánk a megbocsátottságon – és az arra való rászorultság tudatán – alapul. Mégis, meggyőződésem szerint az Úristen teremtett rendje törvényszerűségként bizonyos mechanikus szinten még akkor is működik a bűn alá rekesztett világban, ha mi azt nem az isteni relációban éljük meg. Talán akkor fogalmaztam meg ezt így magamnak, amikor egyszer valaki ajánlására hosszú pszichodráma-sorozaton vettem részt (aki nem ismerné: ezek a foglalkozások a mélyebb önismeret elérését szolgálják), és csodálkozva láttam elsősorban a csoporttársaimon, másodsorban magamon, mennyit jelenthet még egy elképzelt helyzetben megfogalmazott bocsánatkérés vagy megbocsátás is.
Mindezekből számomra az a felismerés következik, hogy nagyon jó helyre születhettem. Továbbá az, hogy én még mindig szeretnék Európához tartozni. Ahhoz az Európához, amely Robert Schuman prófétai látásában „vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz”. Ahol nemcsak élő hit létezik – mindenekfölött kívánatosként –, hanem bibliai alapokon nyugvó zsidó–keresztyén kultúrkör is. Kopik, kopik, mégis vannak olyan országok, ahol a mindennapi érintkezésben még mindig ennek a kultúrának a hagyományai érvényesek. Ahol legalább a magukat ehhez a kultúrkörhöz tartozónak vallók, ebbe beilleszkedők között kirívó, sőt szégyen őszinte bocsánatkérésre nem feloldozással válaszolni. Ez nem a társadalmi elit kiváltsága – lásd a példaként hozott történetet –, rétegeken átívelő civilizációs hagyomány, amelynek fennmaradásában nyilvánvaló a keresztyén felekezetek szerepe.
Hogyan is kívánhatnék magyarként ennél kevesebbet a nemzetemnek?
A szerző a Reformátusok Lapja olvasószerkesztője
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!
Isten gazdaságtana
– Gyakran szoktam úgy kezdeni egy gazdaságelméleti kurzust a főiskolán, hogy „kedves hallgatók, ezt a tárgyat most a bűneset miatt kell tanulniuk” – mondja Pataki Gábor közgazdász, presbiter. – Szerintem nagy hiányosságunk, hogy a mai kor kérdéseiben nem fogalmaztuk újra, hogy Isten mit akarhat a társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos, oktatási, kulturális szférákban rajtunk keresztül elérni – teszi hozzá. A Biblia relevanciája a mostani gazdasági folyamatok függvényében sem elhanyagolható, a közgazdásszal a Szentírás tanítása és napjaink jelenségeinek a párhuzamáról beszélgettünk.