Intenzív olvasmányaim közé tartoznak nemcsak a bibliai, hanem a Márai Sándor „prózai epigrammáit” tartalmazó könyvek is. Intenzív, hiszen gyakran veszem elő ugyanazt a könyvet, a szent és a profán olvasmányokat. Mint a kevés könyvű világban cselekedték ezt a Szentírás mellett az imádságoskönyvekkel vagy a kalendáriumokkal. Van mellettük még több ezer a polcokon, mert mindegyiket megkívántam egy pillanatban – ahogy Somlyó György is írta a könyveihez való viszonyáról –; sokat csak futtában lapoztam föl, sokat még úgy sem. Ám ha megüresedik bennem egy gondolatnyi hely, mégis a fönti kettőhöz fordulok. Néha csak véletlenszerűen, máskor határozott céllal. Támpontot keresve, biztatást, megerősítést, vagy csak időzni akarok a sorok között. Nem pusztán a szöveg, hanem a felismerés öröméért.
Most a bibliaolvasó kalauzt hívtam segítségül, és természetes módon kínálta magát a november hónap is Márai A négy évszak című kötetéből. A november, amelyre nem lehet igazán felkészülni, mert még az ősz, de már a tél is; a nyirkos és hideg ködben ólálkodik valami várható, mégis kiszámíthatatlan. Nem lehet, mert félünk valamitől. Ha bevalljuk, akkor a hidegtől, a rövid és vérszegény nappaloktól meg a hosszú és sötét éjszakáktól, de félünk a betegségtől, attól is, hogy a járvány újabb variánssal támad; ha pedig be sem valljuk, akkor a mulasztásainktól félünk.
„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” – olvasható A zsoltárok könyve 90. fejezetében, a 12. versben. Válaszként arra a gyakori mentségre is, hogy nincs időnk erre, nincs időnk arra – tovatűnnek éveink, mintha repülnének –, míg végül nem lesz időnk magunkra, és nem lesz Istenre sem. Aki előtt (ugyanebből a zsoltárból) ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, vagy „mint egy őrjárásnyi idő éjjel”.
De a bölcsesség vajon miféle tudás? A szó élettapasztalatot és helyes életvezetést jelent, s hogy képesek vagyunk jó döntéseket hozni. Ehhez nem elegendőek a lexikonok, a tankönyvek és a módszertani segédanyagok. Erkölcsi mércét kell inkább magunk elé állítani, így gyakorolva a bölcsességet.
Napjainkat (tehát az időt) nem naptár szerint, hanem ajándék- vagy talentum-időként kell számolni, a percek élvezete helyett bizony feladatként és lehetőségként is. És az időt ugyan néha önmagunkra sem szabad sajnálni, de végül mások szolgálatába kell állítani. Mózes sem a saját ügye miatt állt az Úr elé, hanem azért, hogy közbenjáró legyen. A zsoltár ráadásul azt is megmondja, hogy a bölcsesség nem az elmében, hanem a szívben lakozik.
Novemberi jegyzetében Márai Sándor szintén megállapítja a műveltségről gondolkozva, hogy az bizony homályos dolog olykor. „Ami az évszámokat illeti, tanácsos minden alkalommal utánanézni a kézikönyvekben. Ami az igazságokat illeti, új igazságok megtanítottak kételkedni érvényükben. S ami a műveltséget illeti, mindennap újra kell megszereznem, mint egy ragadozónak, s mindennap elölről kell kezdeni az egészet.” A műveltség tehát annak alázatos belátása is, hogy alig tudunk többet a semminél, ami bizonyos értelemben már bölcsesség. A következő oldalon erről is ír Márai. Arról az alázatról, amely „nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal”, és közben „nem bizonygatja, hogy igaza van”. Mert „van egyfajta alázat, mely fegyver is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni”.
Az elme tudása gyakran lenyűgöző, a szív tudása azonban megható. A novemberrel már elkerülhetetlenül beköszöntő rövid nappalok és hosszú esték alkalmasak arra, hogy az elme tudását pallérozzuk, az áhított bölcsességet azonban nem tudjuk vele megszerezni. Ezt a birtokbavételt egészen biztosan azzal kell megkezdeni, hogy magunkat odaadjuk. S hogy meleget viszünk oda, ahol fáznak.
A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!