Ez az időszak emlékeztet bennünket Jézusnak arra a negyven napjára, amikor a pusztában „csak beszélgetett” az Atyjával. Csendben, a természet lágy ölén, étlen-szomjan, hogy semmi se vonja el a figyelmét arról a kapcsolatról, amely számára olyan fontos volt. Tóth Viktória, az Abaújvári és a Pányoki Református Egyházközség lelkipásztora, a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön börtönmissziós lelkészének írása a Reformátusok Lapjából.
Tavasz van. Megállíthatatlanul elkezdtek rügyezni és virágozni a fák, a cserjék és a gyönyörűbbnél gyönyörűbb tavaszi virágok. Reggelente a jól szigetelt parókia ablakán is áthallatszik a madarak csicsergése. Szeretem ezt az időszakot. A hosszú, borongós, hideg téli napok után a tavaszi nap nemcsak a testünket melengeti meg, hanem a lelkünket is. Ilyenkor még a hétfő reggelek is mások. Pezsdül az élet a természetben, vele együtt pezsdülünk mi is.
Sokat gondolkodtam azon, milyen különleges humora volt a mi Istenünknek, amikor a nagyböjti időszakot tavaszra „tervezte”. Azt a negyven napot, amikor a lelkünkben fel kellene készülnünk a feltámadás ünnepére. Ez az időszak emlékeztet bennünket Jézusnak arra a negyven napjára, amikor a pusztában „csak beszélgetett” az Atyjával. Csendben, a természet lágy ölén, étlen-szomjan, hogy semmi se vonja el a figyelmét arról a kapcsolatról, amely számára olyan fontos volt. Itt is és majd a hároméves szolgálatában is, hiszen mindig igyekezett úgy félrevonulni, hogy csak ők legyenek együtt.
De vajon miért esik egybe a mi életünkben a tavasz kezdete és a nagyböjti időszak? Nekem elsőre nem fér össze ez a kettő. Ezen töprengek jó ideje, és a lelkem mélyén már tudom is a választ, és gondolom, te is, kedves Olvasó. Nem fér össze, mégis így kell lennie. Mert Isten országában nincsenek véletlenek. Minden a mi javunkat szolgálja, ha tudunk vele élni.
Csend és pezsgő tavaszi élet. Ezek nem egymással ellentétes dolgok, hanem egymásba fonódó eszközök, hogy Isten munkálkodhasson bennünk és rajtunk. A tavaszi újrakezdésnek nem szabad magával sodornia bennünket, hanem tudatos önuralomra kell tanítania. Fontos megélnünk a nagyböjtben az Istennel való szoros kapcsolatunk bensőségességét. Ezt pedig másképp nem lehet, csak csendben.
Le kell csendesednünk, ha nehezünkre esik is. Le kell tudni ülni Jézus lábához. Nagyon szeretem Márta és Mária történetét, mert annyira rólunk szól. Rólam mindenképpen. Nem tudom, te hogy vagy vele, kedves Olvasó, de én százszor vagyok Márta, míg egyszer Mária. Sokkal hamarabb megyek, intézem… mint hogy leüljek Jézus lábához, és csak hallgassam őt.
Tisztában vagyok ezzel a hiányosságommal, éppen ezért mindig olyan fontos számomra a nagyböjti időszak: majd most változtatok. De újra és újra csalódnom kell önmagamban, bár tudatosan fordítok időt ebben az időszakban arra, hogy csendben leüljek és hallgassak. Nagyon nehéz nekem, akit mindig körülvesz sok ember: a család, a munkatársak, barátok, lelki testvérek. Nicolas Diat és Robert Sarah A csönd ereje című könyvében ezt olvashatjuk: „A magány a legmegfelelőbb állapot, hogy Isten csöndjét hallgassuk. Aki meg akarja találni a csöndet, annak a magány az a hegy, amelyre fel kell kapaszkodnia.” Aki már mászott fel akár csak magasabb dombra, tudja, mekkora erőfeszítést jelent. Nem séta, fizikai erőnlét szükséges hozzá. Így kell dolgoznunk azon is, hogy el tudjunk csendesedni Isten jelenlétében, magányunkban tudjunk maradni.
Azonban még csendben leülve sem olyan egyszerű, mert akkor elkezd zakatolni mindenféle gondolat a fejemben. A teendők, a napi feladatok, a kihívások, az időszűke. Talán még nehezebb ezt kizárnom magamból, mint az emberektől félrevonulni. De szükséges és muszáj. Mert tudom, hogy Isten szólni akar hozzám, nekem pedig szükségem van az ő hangjára, ami mutatja az utat, erősíti a lelkemet, szelíden megfedd és figyelmeztet. Mikor mire van szükségem, hogy a keskeny úton maradjak, ne csapongjak, ne akarjak kanyarokat levágni és ezzel időt, energiát spórolni. Mert az Istennel való járás nem ilyen. Itt minden lépésnek helye és célja van.
Ha pedig megszületett nemcsak körülöttem, hanem bennem is a csönd, akkor hallom meg azt a szelíd és halk hangot, amelyet meghallottak a próféták és az Isten elhívott emberei a történelem eddigi idejében is, ami után tudtak tovább indulni a megkezdett útjukon. Így hallhatom meg én is Isten hangját, és így indulhatok el én is arra, amerre Isten akar vezetni.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!