Egy

„…hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk…” (Jn 17,22).

Matematikus ismerősöm hívta fel a figyelmemet az „egy” problematikájára. Mi az egy mint szám? Ezt nem nagyon tudjuk megfogalmazni, definiálni, a kettőt már igen. A kettő az egy meg egy. És így tovább, a többi számot is ki lehet fejezni ’egy’-ek sokaságával. Az ’egy’, ezek szerint, egyben egység is. Szét lehet bontani a sokat egységekre, egy nagy számot ki lehet fejezni sok ’egy’-gyel is. Azért működik az egy, folytatta, mert elfogadjuk, hiszünk benne, nem vonjuk kétségbe azt, amit képvisel, amit jelent. Így lesz alkalmas arra, hogy alapja legyen minden matematikai, fizikai, tudományos, hétköznapi számolásnak.

Roppantul tetszik, hogy az Úristen (aki a legtitokzatosabb „Egy” is egyben…) a látható világ megértését, leírását, kutatását úgy teszi lehetővé, hogy az embereknek közmegegyezésre kell jutniuk az „egy” kérdésében. Különben nem működik a dolog. Nem lenne leírható a világ – legalábbis ezen a szokott módon nem –, ha nem fogadná el mindenki az „egy”-et egynek. Ez a kérdés már az ókori matematikusokat is izgatta, de 2003 óta az emberiség még egy roppant szimbolikus ténnyel szembesült: ekkorra fejeződött be egy több éven át tartó, nemzetközi összefogással kivitelezett kutatás. Ennek célja az emberi genom feltérképezése volt. Az összefogás páratlan sikert hozott: az ember teljes genomját megismerték, el tudták olvasni a DNS-t. Azóta tudjuk, hogy minden embernek 99.9%-ban egyforma a DNS-ben tárolt genetikai információja. A fennmaradó kis rész adja a különbséget…

Egyek vagyunk, menthetetlenül. A kis különbség csak azért kell, hogy legyen értelme egységre törekedni, hogy értékelni tudjuk az életünk páratlanságát, de a másikét is, hogy ne futószalagon gyártott létünk legyen. Szimbolikus, önmagán messze túlmutató jelentősége van annak, hogy egyek vagyunk, hogy alapvető dolgokban egyet kell érteni, különben nem működik a világ. Kell, hogy legyenek alapok, amelyek nem képezik vita tárgyát. Persze, meg lehet kérdőjelezni mindent, a felvilágosult ember ezt meg is teszi, ezzel olyan sötétségbe taszítva önmagát, hogy lassan már alig lát valamit is tisztán. Hogy csak egyet említsek: megkérdőjelezi azt, hogy a születési nemek meghatározottságot jelentenek. Ha már ezt is meg lehet kérdőjelezni, akkor van valami egyáltalán, ami vitán felül áll?

Hiszem, nekünk, keresztyéneknek külön feladatunk, küldetésünk, hogy egységre hívjuk a társadalmunk kétségbeesett tömegeit! Hogy visszatükrözzük az embereknek azt a titkot, amire az „egy” problematikája és a DNS csodája tanít minket. Hitünk szerint, ami a Biblia bizonyságán alapszik, az isteni rend harmóniát és békességet hoz az ember életébe. Abban egyet kell értenünk, hogy e kettő nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni. A keresztyén házasságon, a keresztyén gyermeknevelésen, a keresztyén iskolákon, különféle társadalmi szolgálatainkon minden nehézség ellenére át kell sugároznia a békességnek és a harmóniának. Ezek nem valami rózsaszín ideát jelentenek, hanem bizonyosságot az Isten feltétlen szeretetében!

Először tehát nekünk, keresztyéneknek kell tudnunk egységünket ebben kifejezni! Ha mi, keresztyének nem vagyunk ebben az alapvető dologban egységesek, akkor ne is várjuk el a nem keresztyénektől egymás szeretetét, pláne azt, hogy minket is szeressenek, vagy legalábbis odafigyeljenek ránk! Szeretni csak azt tudom, akiben látok valamit, amiben egyek vagyunk vagy lehetünk. De jussunk el a lényegig! A látható, tapasztalható egység – legalább a keresztyének között – kizárólag belső meggyőződés eredménye lehet: abban vagyunk minden különbözőségünk ellenére egyek, hogy hisszük, Jézus a Krisztus a Szabadító, a Megváltó! Ő az, aki egyé tesz minket! Ő tehát a közös nevező! Vizsgáljuk meg életünket, kapcsolatainkat ennek fényében: valóban közös nevezőnk Krisztus?