Egy szellemi honvéd emlékezete

Teljesen véletlenül találkoztam Szabó Zoltán írásaival. Régebben egy leárazáson akadt a kezembe egy sorozat több kötete, amelyeket egyben markoltam fel. Később láttam csak, hogy köztük van a Szerelmes földrajz című könyv, egy akkor számomra még ismeretlen szerzőtől. „Magyarországot Európa hegy- és vízrajzi térképén könnyű megtalálni. Könnyebben leli meg ezen az ember, mint a földrész politikai térképén” – olvastam az első mondatot, amivel közös történetünk kezdődött.

Szabó Zoltán egyike azoknak a szerzőknek, akiket méltatlanul elfeledtek hazánkban, pedig írásaiban ma is sok olyan igazságot találhatunk, amelyekre támaszkodva megvethetjük a lábunkat a semmilyen külföldi befolyásnak nem engedő, a nemzetet és az azt alkotó embereket szolgáló magyarságszemlélet építésekor.

Kellenek is ezek a támpontok a magyarságtudat építéséhez, mert sokszor elfelejtjük, hogy a nemzet nemcsak állami célokat szolgáló massza, hanem emberek közössége. „A nemzet: közösség, amely emberekből tevődik össze. A nemzeti tudat: közösségi tudat, a nemzeti érzés: közösségi érzés, amely a nemzetbelieket az emberek közül elsősorban a velük egy nemzetbelihez fűzheti. Vagyis a nemzeti érzés tárgya: emberek” – írta egy késői, már az emigrációban született írásában Szabó Zoltán.

Beregi családból származott, de Budapesten született, és már a Visegrádi utca egyik lakásában nőtt fel, ahogy ő fogalmazta meg, két világ, a munkások külvárosa és a polgári belváros határán. A piaristák gimnáziumában szívta magába a mindent átjáró, természetes istenhitet, a magyarság szeretetét és a független gondolkodást.

Versekkel is próbálkozott, ám Babits Mihály inkább a próza felé terelte, és végül első sikereit szociográfiáival aratta. 1936-ban barátja, Illyés Gyula tollából megjelent a Puszták népe, Szabó Zoltánéból pedig A tardi helyzet. Ennek szinte folytatásaként pedig két évvel később a Cifra nyomorúság. Ezekben a művekben Szabó Zoltán a nép és a tőle elválaszthatatlan táj leírására, helyzetének bemutatására törekedett, amely akkor újszerűen hatott az olvasóközönségnek. „Az Alföld népének komoly és egyszerű fekete-fehér világa fölött, ők a tarkaság, a szemük is más, mint a lenti népeké. Azok élesen, kissé hunyorítva néznek, nagyon messzire, ezek közelre látnak lágy hajlatokra, mozgásuk gyorsabb és szellemesebb és beszédjük édesebb ízekkel teli. Amazok lejjebb zsoltárokkal rengetik a protestáns templom csupasz falait és imádságuk majdnem fenyegetés, emezek elnyújtott, lassú énekekben könyörögnek Mária fiához. […] Romlásuk sem olyan, mint a lentieké, nem olyan elszánt, predesztinált, keserű és pátoszos protestáns romlás. Inkább szelíd, engedékeny és alázatos katolikus romlás. Hasonlítanak a vízhez, mely felveszi annak az edénynek a formáját, amibe öntik. E nép inkább formáltatik, mint formál, inkább eltűr, mint cselekszik, inkább alakul, mint alakít” – írta a Cifra nyomorúságban a palócokról.

Alkotott közben balkáni útirajzot és a magyarság kérdéseivel foglalkozó írásokat is, 1939-től pedig a Magyar Nemzetben saját rovatot is kapott, Szellemi honvédelem címmel. Ebben azt a célt tűzte ki, hogy növelje a magyarok ellenálló képességét a nemzetiszocialista és nyilas befolyással, a német propagandával szemben. A rovatot a hatalom hamar ellehetetlenítette, Szabót pedig többször bíróság elé citálták.

Az 1942-ben megjelent Szerelmes földrajzban mégis így ír Magyarországról: „Első élményünk hazánkról nem történelmi, nem politikai, nem múltból átszóló, nem jövő felé mutató, nincs köze határhoz, hatalomhoz, államhoz, államformához, különösképpen nincs köze világnézethez, vagy politikai párthoz, nincs köze nacionalizmushoz sem. Mindenezek későbbi dolgok. Az első élmény a hazáról igen egyszerű, közvetlen, egy patak csobogásának zenéje, egy közeli utcasarok, felhők vonulása a síkság fölött, egy darab táj, melyet egy ablak kerete bezárt, körülbelül ennyi ez egész. Ez első hazaélmény éppen azért nagyszerű, mert ily emléktelen, tervtelen, indulattalan. Nincs köze hozzá se érdeknek, se érdemnek, csak szeretetnek.”

Akkor is szeretettel gondolt szülőföldjére, amikor előbb a nyilasok elől bujkált, majd amikor nyilvánvalóvá vált számára a második világháború után, hogy itt nem demokratikus újjáépítés következik, és szembehelyezkedett a kommunistákkal is.

Az emigrációban sem feledkezett meg hazájáról, írt a világháború alatti élményeiről, később pedig a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársa volt, 1956-ban is próbálta felhívni a figyelmet tudósításaiban arra, mi folyik Magyarországon.

A forradalom leverése után Arthur Koestlerrel együtt fordult Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnökhöz, hogy Bibó Istvánt és a Bibó-per többi vádlottját megmentse a halálbüntetéstől; az indiai vezetőknek fontos szerepük volt abban, hogy végül nem hoztak halálos ítéleteket a perben.

Szabó Zoltán az emigrációban előadásokat tartott, könyveket adott ki, folyóiratokat írt és szerkesztett, ezek egyikében, az Új Látóhatárban 1959-ben az 1943-as szárszói találkozóról is megemlékezett: „Szárszó jelentősége végsőkig leegyszerűsítve az írók és az ifjúság találkozása. Ez semmiségnek hangzik. Nem az. A magyar történelemnek jövő felé mutató pillanataiban általában írók és ifjúság találtak egymásra. Ez történt 1848-ban a Pilvaxban, a közvélemény asztalánál. Ez történt 1937-ben, a Márciusi Front alakulásakor, a Centrálban és a Múzeum előtt. S ez történt 1956 októberében, a Bajza utca és az Egyetemek között.”

Élete utolsó éveire Franciaországba, egy breton kisvárosba, Josselinbe költözött. A közeli megyeszékhely, Vannes kórházában hunyt el 72 évesen, 1984. augusztus 19-én. Josselin temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Kabdebó Lóránt irodalomtörténész így írt róla: „Azok közé az egyedülálló, mégis szerényen véleményt formáló emberek közé tartozott a huszadik századi magyarság történetében, akik világosan megfogalmazott és határozott következetességgel megformált véleményével nem az árkokat mélyíteni akarták, hanem a megértés benső hangoltságát sugározták a rá figyelők számára.”