A keresztyén ember némi bizonytalanságot érezhet egy új naptári év kezdetén. Az egyik oldalon ott van az egyházi év, amely adventtől adventig tart, bár ezt manapság már kevesen tartják számon. A naptári év fordulóján pedig talán sokan idegenkedünk a túlzó külsőségektől. Mindezek ellenére úgy gondolom, ezek a napok kiváló alkalmat kínálnak arra, hogy az egyik legfontosabb valóságon, az időn és annak múlásán elgondolkodjunk.
Pál apostol a filippiekhez írt levelében ezt mondja: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,13–14) Ez a felvidéki reformátusok vezérigéje az előttünk álló évben. Pál apostol gondolatában a múltról való tudatos megfeledkezés nem a gyökértelenséget jelenti. Nem tekinti értéktelennek a múltat, hiszen számos csodát élt meg benne. A filippi gyülekezetet, Európa első keresztyén közösségét például maga alapította. Az apostol azonban azt hangsúlyozza, hogy a jelen a jövő perspektívájából érthető meg igazán. Bár az ember a jelenben még nincs a célban, már láthatja azt. Még ha a távolság nagy is, az Isten országának ragyogása mindent más megvilágításba helyez az életében. Ez a látásmód átértékeli a küzdelmeket, a sikereket és sikertelenségeket, a testi-lelki megpróbáltatásokat, sőt a vitákat és civódásokat is. A mai ember túlságosan a jelenben él. Itt és most szeretnénk megkapni mindent az élettől. Az Ige azonban új látásmódot kínál fel számunkra. Az Isten országa a jelenben is hívogató valóságként ragadja ki az embert a földi perspektívából, az örökkévalóság szemszögéből értelmezve a múltat és a jelent.
Pál számára a megtartó közösség különösen fontos. Emlékszik a megtérése előtti időszakára, és fájdalommal szemléli, hogy zsidó népe elutasítja az evangéliumot. Apostoli útjain újabb és újabb gyülekezeteket alapít, miközben a már meglévő közösségek gondjait is imádságban hordozza, és adománygyűjtésekkel segíti például a jeruzsálemi gyülekezetet. Miközben gond, teher, aggodalom abban az időben is volt éppen elég, az apostol nem csak ezeket látja maga előtt. Ő hisz és remél a Krisztus által elhívott és megtartott közösségek áldásában.
Egy jeles magyar református teológus előadásában foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az újszövetségi kor és az első századok keresztyénsége miért növekedett olyan gyorsan, ahogyan egyetlen más vallás sem. Nem azért, mert jobbak vagy különbek lettek volna másoknál, hanem mert Isten országát közelinek látták, és szerették egymást. A hangsúly az egymás szeretetén van.
A ma élő magyar református keresztyének számára sem lehet más út.
A felvidéki reformátusok ezer szállal kötődnek a Kárpát-medencében élő testvéreikhez: egy család tagjai vagyunk. Ami a család egészének jó, az az egyének számára is az.
Aggodalommal, de imádságos lelkülettel fordulunk Kárpátalja felé, és lehetőségeinkhez mérten segítjük az ott élő testvéreinket. A magyarországi református gyülekezetek életét magunkhoz közel állónak érezzük. Tudjuk, hogy csak együtt, közösségben és testvéri szeretetben haladhatunk a cél felé.
A hagyomány szerint, amikor nagyon idős korában megkérdezték János apostolt, mit hagy hátra a keresztyén gyülekezet számára, azt válaszolta: „Fiaim, szeressétek egymást!” Nagy igazság ez! Nem véletlenül nevezzük Jánost a szeretet apostolának. Hogy az Ige igazságát bizonyságtétellel is megerősítsük, idézzük fel egyik énekünknek szavait: „Szeretetben összeforrva, egy közös test tagjai, / Tudjuk egymásért harcolva, ha kell, vérünk ontani.” Ez a Nikolaus Ludwig von Zinzendorf által írt szöveg annyira közel áll hozzánk, hogy szinte magyarnak érezzük. Imádságként hangzik, amely Isten áldását kéri a szeretetben megélt közösségre. Ebben a darabjaira hulló világban összefogásra van szükségünk. Csak szeretetben összeforrva futhatunk a cél felé, amely Isten országát jelenti mindannyiunk számára.
A szerző a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke.