Együtt az Eljövendővel

Ha az elmúlt évek adventjeire visszatekintek, örömmel állapítom meg, hogy ezek a hetek rendszerint hitéletem és ezzel együtt életem legkiegyensúlyozottabb időszakai. Akkor is, ha nem kikapcsolódással, családi üdüléssel, hanem munkával, küzdelmekkel telnek. Ennek okát pedig abban a kettősségben látom, amit az advent szó közvetlen jelentése és a hozzá mélyen társuló érzés hordoz: eljövetel és várakozás. A kettőnek együtt különös ereje van, amit ezzel az ellentmondással tudok megfogalmazni: együtt az Eljövendővel.

Advent két első vasárnapja Isten két végérvényes döntését erősíti meg: eljött. Egyfelől vállalta, hogy Jézus Krisztusban emberré legyen, közénk jöjjön. Jézus földi életében mindent megtett azért, hogy ami addig terhelt és elválasztott tőle, az többé ne legyen akadályként köztünk: magára vette bűneimet, kereszthalálával elszenvedte helyettem azok büntetését, aztán feltámadásával legyőzte a halált. Másfelől úgy döntött, hogy amit ilyen szeretettel elkészített, azzal nem vonul vissza, nem vár ránk, hanem utánunk jön. Alkalmas időt, élethelyzetet keresve megszólít és arra hív, hogy társuljunk, induljunk együtt tovább. Névre, személyre szólóan felkínálja újjáteremtő bocsánatát, hogy semmi ne válasszon el tőle. És aki erre hittel igent mond, azzal életre szóló közösségre lép. Kiterjeszti rá a kísértő, a bűn és a halál fölötti hatalmát. Ezt a döntését adta tudtul, amikor mennybemenetele előtt így szólt az övéihez: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. (…) És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18.20) Ezt az Úr részéről végleges döntést erősíti meg advent második vasárnapja: hozzám jött. Erre már nem kell várnom, ezért már nem kell imádkoznom. Az egyházi év elején azt mondja: innen, ezzel indulhatunk. Van-e ennél biztatóbb kilátás, biztosabb fedezet mindazzal szemben, ami előttünk, előttem van? Vallhatom, amit Ászáf, a zsoltáríró mond, amikor számba veszi mindazt a gondot, igazságtalanságot, fenyegetést, ami körülveszi és amivel szembe kell néznie, de megért valamit Isten szeretetéből: „De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. (…) De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak.” (Zsolt 73,23.28)

Azért fontos ez, mert az advent, az egyházi év kezdete a továbbindulás ideje. Elindulni arra, amit meg kell értenem, amit el kell végeznem, amiben meg kell állnom, amit el kell szenvednem. Arra, amivel számolnom és amire várnom kell, amire fel kell készülnöm. Már a legelején biztosít az én Uram arról, hogy ehhez mindent elkészített és mellém állt. Így indulhatok el vele arra, amit ugyancsak ő hoz el, amire nézve szól felkínált ereje, oltalma, szeretete, békessége.

Így nézhetek kíváncsisággal és örömmel szembe azzal, ami ma körülvesz, ami ma vár rám. Ezeket vele láthatom, vele várhatom, vele végezhetem. Mivel visszavonhatatlan a döntése, hogy velem van, ezért ezt teljes hittel tehetem.

És gyakorolhatom már az elejétől fogva azt, amiben az egész évem, az egész előttem álló földi idő telhet: együtt vele.

Mivel eljött és velem van, így vele készülhetek arra is, hogy földi életem lezárultával már közelebbről találkozhatom vele. Biztos lehetek benne, hogy erre Lelke által lépésről lépésre a legnagyobb szeretettel készít fel. Velem lesz ennek kísértéseiben és küzdelmeiben. Az eddig is megtapasztalt hűsége a biztosíték. Ő nem változik. Különös, de vele várhatom reménységgel és örömmel őt magát.

És mivel arra hívott, hogy nekem is üdvösséget, vele örök közösséget adjon, ezért az advent megerősít abban, hogy erre megőriz maga mellett. Mindazon keresztül, amin addig e földi életben átvezet, arra készít, hogy amikor újra eljön ítéletre, hálával és boldogan ismerjem fel őt. Hiszen eljött ezért, s velem van, ő, az Eljövendő.