Az élet látszata

Sebi fiunk azt a korszakát éli, amikor minden lámpa és fényforrás maga a csoda. Ezért előszedtem a lávalámpánkat, ami néhány dísztárggyal még mindig a költöződobozban pihent. Különleges fajta, mert nem különböző színű folyadékok keringenek benne, hanem csillámok, apró flitterek. Meditatív látvány, ahogy a csillámok föl-le úszkálnak a narancs fényben. Elvarázsol. Olyan, mint egy hömpölygő madár- vagy halraj. Épp mintha élnének ezek a szemcsék, és a mozgás tudatos tánc lenne. Szerintem Sebi is úgy néz rájuk, mint élőkre, legalábbis minden este elpápázza, amikor lekapcsoljuk. Pedig valójában élettelen kis lapocskák ezek. Az alsó – nem is látható – égő melege és fénye nélkül csak lesüllyednek tehetetlenül az üveg aljára. Az az alsó égő, az a kulcs. Az a dolog lelke: adja a fényt és a meleget. Annak a saját fénye csillan meg a csillámokon, és annak a melege indítja be az igéző mozgást is. Ahogy a kis flitterekről könnyen hihetnénk, hogy a maguk urai, saját tánccal, élettel, fénnyel, könnyű ezt elhinni saját magunkról is. Könnyű elmerülni a táncban, feltörekvésben, állandó mozgásban, és azt hinni, hogy ez az élet maga, amit én csinálok. Most megvalósítom, eladom, megszereztem, összehoztam… El vagyunk foglalva a nyüzsgésünkkel, a fennforgással, a tánccal, a csillogással vagy épp annak hiányával. A mozgással fel vagy épp le, a sikerrel vagy kudarccal, jó sorunkkal vagy nehézségeinkkel.

Pedig mindez halott, mindez tehetetlen, mindez süllyed és a halálba tart Isten nélkül.

Istenem, add, hogy megcsillanjon rajtam a fényed! Uram, add, hogy melegségeddel tudjam körbevenni azt, aki didereg. Lelked járjon át, és táncom, forgolódásom ebben a világban hadd dicsérjen téged!