Hat évig dolgozott egy bútorgyárban, és közben már arról is lemondott, hogy valaha lelkész lesz. Oláh Emil ezredes fiatalon falusi gyülekezetbe készült, végül a katonák között talált otthonra. A református lelkipásztorral, a tábori lelkészi kar vezetőjével Székesfehérváron beszélgettünk a külszolgálaton született barátságokról, arról, mit mondhat egy lelkész egy tragédia hírére, és arról is, kihez fordul, amikor neki van szüksége segítségre. A református tábori lelkészek életútját és szolgálatát bemutató sorozatunk második részében őt ismerhetik meg olvasóink.
Székely Attila az előző portrénkban elmesélte, hogy miután ön Irakból hazatérve beszélt neki a tábori lelkészi szolgálatról, egész éjjel nem aludt. Emlékszik arra a beszélgetésre?
Arra nem emlékszem, hogy miről beszéltünk. Két lehetőség van: vagy nagyon dicsértem a szolgálatot, vagy elmondtam, mire kell figyelni a külszolgálaton, mert azért vannak nehézségei is. Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy csak a jó oldaláról beszéltem Attilának.
És mit mondana el ma annak, aki erre a szolgálatra készül?
Ötször voltam külszolgálaton, ötször fél évet töltöttem távol. Mindig más alakulatokkal mentem: hódmezővásárhelyiekkel, debreceniekkel, szentesiekkel, győriekkel, tataiakkal. Más embereket ismertem meg, életre szóló barátságok szövődtek. Mindig azt mondtam, hogy a misszió a tábori lelkészi szolgálat csúcspontja, hiszen a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk a katonákkal. Ilyenkor sok mindent nekünk is ugyanúgy végig kell csinálnunk, mint nekik. Az ellátás például hol ilyen, hol olyan. Irakban amerikai ellátást kaptunk, nem igazán ízlett nekünk, úgyhogy időnként főztünk magunknak paprikás krumplit. Megtaláltuk a jót abban is, ami nehézséget okozott. Az igazi kihívás az, hogy otthon kell hagyni a családot. Amikor új kollégák érkeztek hozzánk, leültünk velük és a feleségükkel is, és ezt mindenkinek elmondtuk. Három-négy évente mindenkire jutott egy misszió. Ez azért is fontos, mert ha én kivonom magam, a másik kollégának kell hamarabb mennie.
Oláh Emil ezredes, a tábori lelkészi kar vezetője öt külszolgálaton vett részt, mindegyiken más alakulattal szolgált
Önt mi vezette a katonák közé?
Hívtak. Két tábori lelkész kolléga vagy másfél évig mondogatta, hogy jöjjek, majd meglátom, milyen jó lesz. Nehezen álltam kötélnek. Voltam sorkatona, és nem voltam benne biztos, hogy újra egyenruhát akarok ölteni. Egy idő után mégis úgy gondoltam, próbáljuk ki, legfeljebb otthagyom. Ennek már csaknem huszonöt éve. Megszerettem.
A partiumi Székelyhídról indult. Kinek a hangját hallja onnan ma is?
Édesapám presbiter volt. Együtt mentünk templomba, ő meg én, édesanyám és a nővérem. Ez nekünk olyan természetes volt, mint a levegővétel. Gavrucza Tibor tiszteletes úr indított el ezen a pályán. Tibi bácsi a konfirmációi órákon olyan csodálatosan tudta elmondani Jézus példázatait, hogy attól fogva arra vágytam: hátha egyszer én is így tudom majd. A mai napig nem tudom úgy, ahogy ő, de ez indított útnak. Nyolcadikos koromban már tudtam, hogy lelkész szeretnék lenni. Tőle kaptam azt a tanácsot is, hogy először legyek ember, és utána lelkész. Akkor megsértődtem. Fiatalon azt gondoltam, hogy elmegyek a teológiára, ahol csupa szent ember van, és lelkész leszek. Nekem az volt a csúcs. Végül majd a honvédségnél, különösen a külszolgálaton értettem meg, amit akkor mondott, ha ugyanis emberként nem mernek megszólítani, lelkészként sem jönnek oda hozzám.
Nyolcadik osztályosként már tudta, hogy lelkész szeretne lenni, mégis hat évet dolgozott egy bútorgyárban. Mi történt közben?
A Ceausescu-rendszerben érettségiztem. Elmentünk Kolozsvárra, de hazaküldtek bennünket azzal, hogy itt nincsenek magyarok, tehát magyar papokra sincs szükség. Felvételizni sem engedtek. Aztán sorkatona lettem, és 1985-ben újra próbálkoztam. Akkor is csak három-négy embert vettek fel. Tizenhat papgyerek volt a jelentkezők között, én nem voltam az. Úgy láttam, nincs remény, és érettségi után hat évig egy bútorgyárban dolgoztam. Pereltem az Úristennel. Mit gondol egy húsz év körüli fiatalember? Hát én jót akarok tenni az Úristennek! Nekem kellett az a hat év, hogy másképpen lássam ezt. Már letettem arról, hogy lelkész leszek, dolgoztam, és úgy nézett ki, hogy előrébb is léphetek a gyárban. Akkor jött a lehetőség, hogy átjöjjek Budapestre. Egy év múlva felvettek, ott végeztem el a teológiát. Onnantól olyan volt, mintha leterítették volna előttem a vörös szőnyeget. Ebben az időszakban – 1994 és 2002 között – a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke id. Márkus Mihály volt, akitől emberileg és szakmailag egyaránt nagyon sokat tanultam, és akinek a tanácsát és példáját a mai napig magammal hordozom.
Oláh Emil: Falusi gyülekezeti lelkésznek készültem, és egy percig sem voltam az
A teológia után nyolc évig a dunántúli püspöki hivatalban dolgozott. Milyen volt ennyi idő után először belépni a szentkirályszabadjai laktanyába?
Nagyon izgultam. Senkit nem ismertem. Az akkori esperes elvitt a parancsnokhoz, bemutatott, és mondta, hogy innentől van tábori lelkész. Öt év teológia és nyolc év püspöki hivatal után egyszer csak ott vagy egy csapatnál. Tartottam tőle, de úgy voltam vele: embert nem esznek, próbáljuk meg. Sok olyan katonával beszélgettem, aki ateistának mondta magát. Az tűnt fel, hogy a Bibliából kérdeznek. Mit csinált Ábrahám? Ezt vagy azt miért engedte meg Isten? Visszakérdeztem: hogy vagy te ateista, amikor ilyen jól ismered a Bibliát? Két évet töltöttem ott, a bezárásig. Nekem Szentkirályszabadja a mai napig az első szerelem. Hétvégén főzéseket szerveztek, csak hogy együtt legyen a csapat. Mindenbe bevettek. Ha drogmegelőzési nap volt, előadást tartottam. Ha kitelepültek valahová, megkérdezték: „Atyám, szeretnél egy sátrat? Lesz neked is imasátrad, ahol fogadhatod az embereket.”
Külszolgálaton hónapokig együtt élnek. Hogyan lesz ebből bizalom?
Irakban csak irodában tudtam istentiszteletet tartani. Egyik alkalommal odajött egy katona: hadd dolgozzon közben, nem fog zavarni. Nem jár templomba, nincs megkeresztelve, őt ez az egész nem érdekli, de ott van a munkaállomása. Kicsit furcsálltam, de azt mondtam, rendben van. Onnantól, amíg haza nem jöttünk, nem volt olyan alkalom, hogy ne lett volna ott. A végén megkérdeztem tőle: ez most nekem szól, mert időközben barátok lettünk, vagy annak, ami az istentiszteleten történik? Azt mondta, hogy minden alkalommal hall valamit, amit korábban még nem hallott. Egész héten azon gondolkodik, amit mondtam, és már hét közepén várja, mi lesz a folytatás. Az első missziómban még panaszkodtam a parancsnoknak, hogy másfél hónapja itt vagyok, és alig jönnek istentiszteletre. Azt mondta: „Atyám, nyugodj meg, az a tudat, hogy te itt vagy és bármikor fordulhatnak hozzád, az nekik megnyugtató.” Ezt azóta én is elmondom azoknak a kollégáknak, akik először mennek ki. Idő kell hozzá. Egy idő után hiányozni kezd a barátnő, a feleség, a gyerek, és átértékelődik sok minden. A beszélgetésekhez pedig az is hozzátartozik, hogy a katonák tudják: amit elmondanak nekünk, azt a lelkészi titoktartás védi.
Melyik emlékének tud ma is ugyanúgy örülni, mint amikor megtörtént?
Az első missziómban, Koszovóban megkereszteltem egy katonát. Délelőtt volt az istentisztelet, megebédeltünk, késő délután pedig jöttek hozzám, hogy „atyám, gyere, valami nagy baj van, ez a srác sír”. Senkinek sem válaszolt. Én is megijedtem. Kettesben maradtunk, jó két órán át beszélgettünk. Elmondta, hogy gyerekkorában sokat volt a nagymamájánál. A nagymamája mindig hívta templomba, de ő sosem ment vele. Úgy gondolta, majd kint megkeresztelkedik, hazaviszi lobogtatva a papírt, és megmutatja: tessék, mama, meg vagyok keresztelve! Mondom neki: rendben, de mi a baj? Azt felelte: „Én ennél többet kaptam.” Ennyit mondott. Ezt a történetet a mai napig szívesen elmondom, akár a szószékről is. Ennél szebbet nem tudok. Minden missziómban jelentkeztek fiatal katonák, akik szerettek volna megkeresztelkedni. Mindig az elején elmondtam nekik, hogy a felkészülést itt sem ússzák meg, van rá fél évünk. Újra és újra meglepett, hogy huszonéves emberek, akik addig ezzel nem foglalkoztak, ott kezdték el kérdezni, mit jelent a keresztség. Ma is keresztelem olyan katonák gyermekeit, akiket annak idején kint kereszteltem meg.
A tábori lelkész azokhoz is szólhat, akik maguktól talán sosem lépnék át a templom küszöbét
Volt olyan találkozás a szolgálatában, amely megváltoztatta önt?
Egyetlen találkozást nehéz volna kiemelnem. Sok ember hatott rám, különösen a katonai vezetők. Azt gondoltam magamról, hogy mi, lelkészek, képzettek vagyunk. Aztán beszélgetni kezdtem a pilótákkal. Hallottam, hány nyelven beszélnek, láttam, mennyi mindent kell tudniuk a szakmájukhoz, én meg egyre összébb mentem. Nagyon sokat tanultam tőlük arról is, hogyan kell az emberekhez odafordulni, vagy hogyan lehet előre tervezni. Steinbach püspök úr egyszer megjegyezte, hogy irigyli a katonai pontosságot: ha egy alkalom tízkor kezdődik, az valóban tíz óra. Nála a lelkészek néha később érkeznek. Mondtam neki, hogy van megoldás: aki késik, húsz fekvőtámasz után jöhet be. Azt mondta, ilyet azért mégsem lehet.
Mikor érezte a legnehezebbnek, hogy lelkészként szólnia kell?
Irakban voltunk 2016. július elsején, amikor a Hortobágyon egy bomba felrobbanása miatt meghalt négy magyar katona. Értünk imádkoztak otthon, mert mi veszélyes helyen szolgáltunk. És mi ott kint kaptuk a hírt, hogy itthon halt meg négy bajtársunk. A parancsnok szólt, hogy „gyere gyorsan, atyám, baj van”. Elmondta, mi történt, aztán hozzátette: „Összehívom az állományt, de mondjál valamit, mert én nem tudok.”
Mit tudott mondani?
Minden összeszaladt a fejemben. Arra gondoltam, hogy ha most a saját szavaimmal próbálok valamit megmagyarázni, könnyen mondhatok olyat, amivel csak ártok. Végül felolvastam a 23. zsoltárt és imádkoztunk. Vasárnapra is hívtam őket az istentiszteletre, hogy a Biblia alapján beszéljünk a halálról és az örök életbe vetett hitről. Az egyik katona, aki velünk volt Irakban, itthon ugyanabban a században szolgált, mint az elhunytak. Hazatérésünk után megkért, hogy én eskessem össze a párjával, később a három gyermeküket is én kereszteltem meg. Megkérdeztem tőle, miért éppen engem hívott. Azt mondta, azok a kinti találkozások, beszélgetések és istentiszteletek annyit jelentettek neki, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Zsoltárok könyve 23. fejezet – A jó pásztor
1. Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
2. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
3. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
4. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
5. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
6. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.
Irakban érte őket négy bajtársuk halálhíre. Oláh Emil a 23. zsoltárt olvasta fel a katonáknak, majd együtt imádkoztak
Mi a legnehezebb abban, hogy ilyenkor a hitéről beszéljen?
Hívő emberként is nehéz elfogadni a veszteséget. Jób is elfogadta, pedig elveszítette a családját és a vagyonát. Tudta, hogy Isten a bajban is vele van. Én sem tudom, miért engedte meg, hogy ez megtörténjen. Fogalmam sincs. Nagyon rossz, de hiszem, hogy ott is velem van. Ezt nehéz elmondani annak, akinek idegen a hit. Volt, aki meghallgatott, más legyintett és továbbment. Néha bánt, hogy nem tudtam ezt hitelesebben átadni, több embert megszólítani. A misszió végére lehet, hogy huszonöten-harmincan járnak istentiszteletre, de százötvenen vagyunk. Hol a többi? Közben, ha hiszem, hogy Isten Szentlelke szól általunk, azt is el kell fogadnom, hogy nem hibáztathatom magamat állandóan. Jézus sem győzött meg mindenkit.
A tábori lelkészi kar vezetőjeként a kollégáiért is felel. Mit tesz, ha annak van szüksége támaszra, akihez mások járnak segítségért?
Odamegyek és megkérdezem, tudok-e segíteni. Nem szeretnék senkire rátelepedni, de azt sem akarom, hogy az első „nincs semmi baj” után már tovább is menjek. Sokszor, mielőtt odalépek valakihez, bölcsességet kérek a Jóistentől, ahogy Salamon is tette. Van, akinek családi gondja van, másnak abban kell segíteni, hogy tudja, mire számítson az első külszolgálaton. Volt olyan kollégám, aki majdnem otthagyta az alapkiképzést. Azt mondta: „Engem itt semmibe sem vesznek.” Ott nincs rendfokozat, az ember szinte csak egy számnak érzi magát. Leültünk beszélgetni. El tudtam mondani neki, hogy mi is átestünk ezen.
Önnek könnyű szólnia, ha segítségre van szüksége?
Nem könnyű, és nem is nagyon szoktam. Két jó barátom van, ők is tábori lelkészek. Velük le tudok ülni, és mindent átbeszélhetünk. Úgy indulok neki, hogy felülről kérek útmutatást. Aztán van, hogy a barátaim megerősítenek valamiben, van, hogy éppen ellentmondanak. Sokszor abból értem meg, merre menjek tovább, amit egyikük akkor mond.
Oláh Emil: Odamegyek, és megkérdezem, tudok-e segíteni
Mit jelentett a családjának az az öt alkalom, amikor egy-egy fél évig távol volt tőlük?
Leginkább a feleségem tudná elmondani. Az első alkalommal a gyerekek még nem igazán tudták, milyen lesz, hogy apa fél évig nincs itthon. Nagy szerencsénk volt, hogy az anyósom oda tudott költözni hozzánk arra az időre. A feleségem így tudott dolgozni, vinni a gyerekeket ide-oda, mert otthon a mama biztos pont volt. Úgy szokta mondani: „Csak bedobtam a gyereket, és mentem tovább.” Tudta, hogy lesz, aki enni ad neki, és gondoskodik róla. Láttam a kollégáimnál, mennyire megterhelő lehet, ha nincs ilyen segítség. Fél évig egyedül vinni a családot, közben dolgozni, és ha beteg a gyerek, még azt is megoldani, hogy ki maradjon vele. Van, ahol a feleség is lelkész, a gyülekezetét sem hagyhatja ott. Mi szerencsések voltunk, hogy a mama mindig tudott jönni.
Négy gyerek édesapja. Min szoktak együtt nevetni?
Szerintem rajtam szoktak nevetni. Három fiunk és egy lányunk van. A fiúk szerint kicsit maradi vagyok. Az öltözködésemen, a gondolkodásomon, azon, ahogy az új dolgokhoz viszonyulok, jókat szórakoznak.
Amikor másoknak kell erőt adnia, ön miből merít erőt?
Mindig nehéz helyzetben vagyok ezzel a kérdéssel. Nem pecázom, nem motorozom, nincs ilyen hobbim. Kirándulni viszont nagyon szeretek. Volt, hogy a gyerekekkel mentem, ha ők nem jöttek, akkor egyedül. A Balaton-felvidéken szerintem az összes kilátót megmásztam. Megállok az autóval, elgyalogolok odáig, felmászom, körülnézek. Régebben futottam, hatvan fölött már inkább csak kocogok, de esténként egy órát gyalogolok. Ez kikapcsol, de például az is, hogy otthon szeretek főzni. A feleségemmel úgy egyeztünk meg, hogy ő inkább takarít, én meg főzök. Zenét hallgatok közben, megkérdezem a családot, mit szeretnének enni, és azt készítem el. Nekem ez is feltöltődés.
A tábori lelkészi kar vezetője esténként egy órát gyalogol, otthon pedig szívesen főz a családjának
Fiatalon egy kis közösség gyülekezeti lelkésze szeretett volna lenni. Hiányzik az az élet, amelyet akkor elképzelt?
Egy közösségben szerettem volna szolgálni: bibliaórát, konfirmációi felkészítőt, istentiszteletet tartani. Falusi gyülekezeti lelkésznek készültem, és egy percig sem voltam az. Jó volt a püspöki hivatalban dolgozni, de már akkor is mondtam Márkus püspök úrnak, hogy nem az ülések előkészítéséért lettem lelkész. Sok minden abból, amire vágytam, ebben a szolgálatban mégis megadatott. Ha megkérdezek egy kollégát Veszprémben vagy Székesfehérváron, hogy keresztelhetek-e nála, azt mondja: „Gyere, de ha már jössz, szolgálj is az istentiszteleten!” Keresztelek, esketek, temetek. Sok katonai esküvőn ott vannak a kardok és az egyenruhák, de az esküvő ugyanúgy a templomban van. Ha visszamehetnék az időben, semmit sem változtatnék. Legfeljebb hamarabb jönnék tábori lelkésznek.
Ha most megkeresné egy lelkész, aki még nem döntötte el, hogy a katonák közé menjen-e, mit mondana neki?
Egyszer megkérdezte tőlem a Zsinat akkori lelkészi elnöke, hogy érdemes volt-e. Visszakérdeztem: „Püspök úr, te kiknek beszélsz? Azoknak, akik önszántukból bemennek a templomba. Én meg olyanoknak is, akik talán még sosem lépték át a templom küszöbét. Egy állománygyűlésen felkérnek, hogy beszéljek. Lehet március 15., a honvédelem napja vagy egy karácsony előtti alkalom, én vihetek oda egy bibliai történetet, egy idézetet. Hétről hétre szólhatok olyan emberekhez, akik egyébként nem találkoznának ezzel. Ennél nagyobb missziói lehetőséget a református egyházban sem tudok.” Ezt mondtam neki.
A rendfokozat a küszöbig él
Nem hitte, hogy olyan lelkész válhat belőle, mint azok, akikre diákként felnézett. Székely Attila őrnagy, kaposvári helyőrségi lelkész ma már a katonák között hirdeti az evangéliumot, de a hivatásához vezető döntésekkel alaposan megküzdött. Beszélgetésünkben a bizalom kialakulásáról, a szolgálatot kísérő veszteségekről és a hazatérés öröméről is vall. Vele kezdjük a református tábori lelkészeket bemutató sorozatunkat, amelyben havonta egy-egy lelkipásztor életútját és a katonák között végzett szolgálatát ismerhetik meg olvasóink.