Méltók és méltatlanok
A különféle emberi kultúrák mindig is egyetértettek abban, hogy az emberi élet értékes. Azonban szüntelen vita van köztük, hogy ez az értékesség kire vonatkozik és kire nem. Ezért találunk a történelem kezdeteitől máig olyan világnézeteket, amelyek értékbeli különbséget tesznek egészséges és beteg emberek (például görög–római világ), a társadalom felsőbb és alsóbb rétegeihez tartozók (például hindu kasztrendszerek), erősek és gyengék (például evolúciós szemlélet), vallási elköteleződés (például iszlám világ), genetikai állapot (például árja fajelmélet), bőrszín (például szegregációs mozgalmak), biológiai nemek (például patriarchális és matriarchális társadalmak) vagy társadalmi nemek (például lmbtq+ mozgalmak) mentén. Minden kultúra kialakítja azt a kedvezményezetti kört, amelynek a legtöbb előnyt (emberi jogokat) nyújtja. Ezek továbbra sem egyesítik az emberiséget. Korszakalkotó próbálkozás volt a megosztottságon való felülemelkedésre az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának elfogadása. A dokumentum hangsúlyozza az általános emberi méltóságot, amelyből az élethez, a szabadsághoz, a munkához, az oktatáshoz és az igazsághoz való jog ered. Miközben az általános emberi méltóság az emberi történelem egyik legforradalmibb gondolata, annak kibontása továbbra is részekre osztja az emberiséget. A szabadságjogok kiterjesztésénél például ott találjuk az abortuszhoz és az eutanáziához való jogot, amely egyértelműen összeütközés a magzatok élethez való jogával. Miközben egyre többet beszélünk az emberi jogokról, a mindennapokban továbbra is látunk méltókat és méltatlanokat. Nem lenne egyszerűbb megbékélni azzal, hogy mégsem tekintjük minden ember életét értékesnek? Hogy nem létezik abszolút, mindenkire érvényes emberi jog, hanem csak relatív méltóság? Ha azonban ragaszkodunk az általános emberi méltósághoz, akkor abból az emberen kívüli, abszolút isteni lényeg következik. Éppen az, amit a Bibliában találunk.
Az általános emberi méltóság
Amikor Jézus összefoglalja „programját” a hegyi beszédben, először megerősíti, hogy az életben az Istentől jövő mózesi törvényt fogadja el normának, abszolút tekintélynek a jó és a rossz megkülönböztetésében (Mt 5,17). Ezután rögtön az emberi élet általános méltóságát hangsúlyozza (Mt 5,22). Ennek megértéséhez vissza kell mennünk az ember történetének kezdetéhez (1Móz 1,26–27). A Biblia első állítása az emberről, hogy Isten teremtménye, akit Isten egyedülálló módon a maga képére és hasonlatosságára alkotott. Az ember istenképű. Ez a kifejezés az általános emberi méltóság alapja a Bibliában. De mit jelent pontosan? A biológiai kutatások eredményei szerint az emberi testünk alkotóelemei hasonlóak sok más élőlényéhez. Ezért az általános méltóságot nem alapozhatjuk a testünkre.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5,17)
„Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” (Mt 5,22)
„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,26–27)
Amennyiben a racionalitásunkra kívánjuk alapozni méltóságunkat, mit kezdünk azokkal, akik ebben korlátozva vannak betegség, baleset vagy bármi más miatt? Ha nem alakul ki a racionalitás, vagy eltűnik, akkor nincs többé méltóság? Ha a méltóságunk magából az emberből vezethető le, akkor akik jobb képességűek, nagyobb méltóságúak? Ezzel az istenképűség a különbségeket erősítené meg. Az emberi természet általános méltóságát Isten azon döntése adja, hogy ő elsősorban az ember által kíván jelen lenni a teremtett világban, ezért képessé tette a vele való kapcsolatra. Mivel az emberi méltóságnak Isten az eredője, ezért azt elvenni sem lehet az embertől. Isten maga erősíti meg a bűnbe esett ember általános méltóságát. Nóé történetében azt látjuk, hogy az özönvíz után Isten megerősíti az Édenen kívül is a lázadó ember értékességét (1Móz 9,6). Bármennyire furcsának tűnik, még az ószövetségi halálbüntetések is pontosan az emberi élet általános méltóságát hangsúlyozzák (2Móz 21,12). Az emberi életet önkényesen még az ugyanezzel a méltósággal rendelkező másik embernek sem lehet ugyanis kioltania. Az emberi élet tehát a Biblia szerint önmagában értékes, ezért minden embert puszta léténél fogva megillet egyfajta általános méltóság, ezt képezik le az emberi jogok.
„Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9,6)
„Aki úgy megüt valakit, hogy az belehal, halállal lakoljon!” (2Móz 21,12)
„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” (1Pt 2,21)
Az általános emberi méltóság következményei
Ahogy a keresztyénség egyre jobban elterjedt, igazságai egyre közelebb kerültek a politikai vezetőkhöz, sőt még uralkodók is váltak keresztyénekké. Ezáltal az általános emberi méltóság tudata kezdett beépülni az emberekkel való bánásmódba. A korai keresztyének valójában ennek alapján hozták létre az első árvaházakat, kórházakat, iskolákat és szociális ellátórendszereket. Elítélték az emberáldozatokat és a gyilkosságokat, amelyek sárba taposták az ember istenképűségét. Nüsszai Gergely (355–394) egyházatya volt az első az egész ókori világban, aki egy prédikációjában már nem pusztán a rabszolgákkal való bánásmódot, hanem a rabszolgaságot mint intézményt kezdte bírálni. Mivel az ember Isten teremtménye, ezért természeténél fogva szabad lény. Így a rabszolgatartás lázadás Isten ellen. Amikor pedig államvallás lett a keresztyénség, a politikai döntésekben is megjelent az általános emberi méltóság védelme. Nagy Konstantin (306–337) megtiltotta, hogy az elítélt, majd bányamunkára vagy gladiátorviadalokra befogott bűnözők arcát égetéssel bélyegezzék meg. 374-ben I. Valentinianus (321–375) pannóniai születésű római császár Nagy Szent Vazul püspök hatására törvényben tiltotta meg a gyermekgyilkosságot (Codex Theodosianus 9.41.1), a gyermekek kitevését, eldobását (Codex Iustinianus VIII.52.2) és a magzatelhajtást. I. Theodosius (347–395) római császár alatt előbb keleten, majd fia, Flavius Honorius (384–423) alatt nyugaton is megszűntek az embertelen gladiátorviadalok. Szintén Honorius és II. Theodosius (401–450) római császárok rendelete mondta ki, hogy a talált gyermekeket be kell mutatni a templomokban. Ha senki sem fogadta be őket, akkor a megtalálónál lelhettek otthonra. A keresztyén uralkodóknak köszönhetően az V. század végére a kényszerített szexualitás számos fajtája is illegális lett. Az általános emberi méltóságból nemcsak jogok, hanem kötelezettségek is fakadnak. Arra kaptunk meghívást, hogy Isten általunk legyen jelen a világban. Mindez a tökéletes emberben, Jézusban válik érthetővé. Teológiai értelemben annyira vagyunk emberek, amennyire visszatükrözi az életünk Jézust (1Pt 2,21). Ez az élet az ember bensőjében kezdődik. Ahhoz, hogy ez elkezdődjön, életben kell maradni. Az élet megmaradásához azt védő törvények kellenek. Az életet védő törvényekhez pedig azoknak a társadalmi jelenléte, akik bibliai alapon képviselik az általános emberi méltóságot, hogy az emberi jogok minden emberre vonatkozzanak. Ne feledjük: az emberi jogok Isten jogai az emberiség felett, nem pedig egy ember joga mások felett.
A szerző a Balassagyarmati Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!