Egy téli vasárnap este távolsági buszon utaztam, a mellettem lévő helyekre egy harmincas éveiben járó, láthatólag nehéz életű pár ült le. A férfi koszos volt, kellemetlen szagú, gusztustalan hangokat hallatott, és szinte járni sem tudott, annyira magánkívül volt. Bosszantott, miért engedik fel a járműre, ha egyszer nincs az utazáshoz megfelelő állapotban, zavarja a többi, rendesen viselkedő embert. Aztán elszégyelltem magam, s azon gondolkodtam, hogyan lehetne segíteni rajta. Mivel tenne jót a világ: ha az a döntés születne, hogy az ilyen embert kint hagyják a hidegben, mert abból tanul majd, vagy ha elvinnék, ahová tart, hiszen ő is megvette a jegyét, és a maga módján próbálja a szabályokat követni, ha nem sikerül is neki hiánytalanul? Nem találtam választ, és meg merem kockáztatni, nálam sokkal okosabb, a témában jártasabb szakemberek között sincs egyetértés, mi lenne a jó megoldás ilyen helyzetekben, pláne azt illetően, hogyan érjük el, hogy ne is legyenek ilyen helyzetek. Nemcsak a világi szakemberektől, de vallási vezetőktől sem kapunk kristálytiszta válaszokat arra, hogyan bánjunk a szükségben lévőkkel. Felekezetenként, elöljárónként változik, milyen válaszokat ad a közösség az akut, sok esetben átpolitizált szociális kérdésekre. A szerencsénk csak az, hogy végső soron hívőként nem az emberekre, hanem a Krisztusra kell figyelnünk: keresztyénként nem a gyülekezetünk vezetőjét, nem is egy számunkra szimpatikus embert vagy a modern kor bölcseit követjük, hanem a Megváltót.
Tudjuk, ő közel ment a beteghez, akit más távolról elkerült, vámszedőkkel, paráznákkal, idegen népek gyermekeivel került közvetlen kapcsolatba, ha megszólták is ezért. Szerette a szeretetre nem méltókat minden józan megfontolás ellenére. Arra nem vállalkoznék, hogy társadalmi szintű problémák megoldását vázoljam fel egy-egy példabeszédből vagy Krisztus bármely cselekedetéből. Nem vagyok erre hivatott, nem is szeretném ilyesféle szólamok szintjére lehúzni Krisztust. Embertestben élő Isten volt, mi pedig csak egyszerű emberek vagyunk – az ő gyógyításai számunkra felmérhetetlenek, mert kiismerhetetlen az ő és az Atya közös működése, amelyből a csodák fakadtak. De nagyon is érthető, ma is átérezhető közös momentuma ezeknek a történeteknek az a pillanata, amikor Jézus meglátja a másik embert, odafordul hozzá. Ő észrevette a nyomorultat, meglátta azt, akit kényelmetlen meglátni. A leprások, akiket meggyógyított, a maguk (a mai viszonyokhoz mérten nem túl higiénikus) korának kirekesztettjei voltak – bizonyára nem voltak szépek, rendezettek, illatosak. A gadarai megszállottak sem lehettek kellemes társaság, a Biblia azt írja kettejükről: „…a sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert az úton járni.” Jézus mégis feléjük fordult, és az Atya segítségével megszabadította őket, sertéstestbe küldte az ördögöket. Ha a csodatételt nem is, az odafordulás gesztusát mi is gyakorolhatjuk.
Példáját követve igyekeztem valóban meglátni a buszon a mellettem ülőt. Elfogadtam, hogy Krisztussal ellentétben én nem tudom megváltoztatni az életét, és nincs arra válaszom, hogyan kellene reagálni a többséget zavaró magatartására. De magamba engedtem az ő valóságát. Figyeltem őt, és próbáltam benne meglátni a Krisztust. Megfigyeltem a viseletét, a koszos munkásruhát, és arra gondoltam, hogy vélhetőleg végiggürcölte a vasárnapot, mielőtt szétcsapta magát. Megfigyeltem a mellette ülő fiatal nőt is, és azon méláztam, biztosan nem ok nélkül választotta ezt a férfit. A helyzet realitása az egész út alatt mit sem változott, a férfi állapota zavaró, viselkedése kellemetlen volt. Mégis másképp viszonyultam hozzá, miután zsigeri reakciómat legyűrtem, és rá figyeltem.
Őt nézve már nemcsak „a másikat” láttam, hanem azt is, ami közös minden emberben. Láttam benne a bűnbeesés eredményét, azt a romlottságot, ami rajta így, rajtam úgy látszik, de mindannyiunkban jelen van. És ahogy a közös bűnünket megláttam, kiviláglott valami más is: az a valójában láthatatlan, megfoghatatlan, de bizton felsejlő tudás, hogy mindannyiunkban van a bűnön túl egyéb közös is: az Istentől teremtettség, a fiúság, az Úrtól kapott jó. Az a valami, amiért Krisztus értünk halt a kereszten.
A szerző újságíró.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!