1944 novemberében a visszavonuló németek szétlőtték a szigetszentmiklósi templom tornyát. Ez persze nem volt egyedi eset. A templomtornyok mindig is kiváló lehetőséget nyújtottak a tüzérségi megfigyelőknek, a háború szomorú alaptörvénye, hogy a hadviselő felek kölcsönösen meg akarják fosztani ellenfeleiket ettől a lehetőségtől. Ami viszont egyedi a történetben, hogy a fiatal német tiszt, akinek parancsba volt adva a torony megsemmisítése, a háború után lelkiismeretétől indíttatva felvette a kapcsolatot a szigetszentmiklósi reformátusokkal. A kapcsolatfelvétel odáig jutott, hogy a német tiszt gyülekezete, a meisenheimi és a szigetszentmiklósi között egyfajta testvérgyülekezeti kapcsolat alakult ki, ami segített abban, hogy a gyülekezet, ha jelentős késéssel is, de a 80-as évek végén felépíthesse új templomát.
Láthatjuk, hogy a templomtorony még a 20. század közepén is ismert volt arról a szerepéről, hogy megfigyelőállásként, egyfajta őrtoronyként szolgáljon. Ha külön erre épített alkalmatosság nem volt, akkor a régiek a templomtoronyból figyelték aratás előtt a határt, nehogy lángra kapjon a betakarítás előtt álló gabona. Középkori városokban legtöbbször a templomtorony volt a legmagasabb épület. Mindig volt fent valaki, egy őrálló, aki figyelte, hogy közeleg-e valamilyen fenyegetés a városhoz. Ha közeledett, akkor idejében meg tudta kongatni a vészharangot, be tudták zárni a kapukat, meg tudtak menekülni rosszakaróiktól.
A templomtorony őrtorony. Láthattuk, hogy egészen a közelmúltig még gyakorlatilag is akként szolgált. De ha ma már inkább denevérrezervátumként vagy mobiladótoronyként működik is, mélyen, szimbolikus értelemben talán még bennünk van:
templomtornyunk őrtorony, amely hangtalanul is a gyülekezet, az egyház őrállói felelősségéről beszél.
Arról a felelősségről, amelyről Pál apostol is szól, amikor magához hívja Milétoszba az efézusi gyülekezet véneit, hogy méltóképpen búcsút vehessen tőlük (ApCsel 20,17–38). Nem áltatja őket, soha többet nem fognak már találkozni. Végrendelkezés, eredeti értelemben vett testamentum ez a beszéd. A búcsúzó apostol testamentuma pedig a következő: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrzőivé tett titeket a Szentlélek…!” (ApCsel 20,28)
Őrzőkké tett titeket, minket a Szentlélek! Hogy miből is áll ez az őrállás, arról sokat lehetne szólni, talán jobb most csak egy dolgot kiemelni. Éppen az a fontos ugyanis, hogy az említett kettő valójában egy. Így olvassuk: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra.”
Ha van olyan, ami ma úgymond könnyen „eladható” ebben az Igében, amit a mai emberek egyházon kívül is szívesen meghallanak, akkor az ez: viselj gondot önmagadra! De félreértjük, ha csak az üzenet ezen felét nyomatékosítjuk. Mert van itt egy „és”, ami a magunkra való odafigyelést szorosan összekapcsolja a nyájra, a közösségre való odafigyeléssel: „és az egész nyájra”.
Az egyént és közösséget összekötő „és” nélkül a páli testamentum nem több egy wellness-magazin életmódtanácsánál – az „és”-sel együtt viszont Isten örök és életünket gazdagító üzenete.
Csak az elsőt nyomatékosítani korszellemünk kísértése, és sokszor fájdalmas, de be nem ismert kudarcos megtapasztalása is. Az önmegvalósító ember gyakran perzseli fel kapcsolatait. Az önmegvalósítás mítosza, hogy nekem nincs szükségem másra a boldogság eléréséhez, se Istenre, se emberre. A sorsom, az életem csak az én kezembe van letéve. Mennyi elmagányosodott, megkeseredett élet cáfol rá erre!
De ha a mondatnak csak a másik felét domborítjuk ki, az is lehet kísértés. Nekünk, egyháziaknak pedig talán néha még nagyobb is, mint az előző. Viselj gondot a nyájra. Csak a nyájra viselj gondot. Hány kiégett szolgáló élet, lelkipásztori sors, felbomlott család példázza, hogy az is hangsúlyeltolódás, ha minden a nyájról, a szolgálatról, a munkáról szól.
Az őrállás, a vigyázás ennek a kettő közötti „és”-nek a felismerésén és komolyan vételén alapul: „Vigyázz magadra és az egész nyájra.” Egyén és közösség összetartozik. Ne játsszuk ki az egyiket a másikkal szemben. Mindkettőre egyaránt gondot fordítva teljesedhet ki az ember Isten álmodta valójára. Mindkettőben akkor léphetünk előrébb, ha mindkettőt egyaránt fontosnak tartjuk, ha mindkettőért egyaránt megindulunk és teszünk.
A szerző teológus-egyháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Egyháztörténeti Tanszékének docense
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!