Teljes öröm – fél öröm

Olyan egyszázalékos öröm van énnálam. Meglátom az alkalmat, el is mosolyodok, megdobban a szívem, aztán vége is, hát köszönöm, valóságom. Felvillan, majd eltűnik. Mint egy hullócsillag, ahogy beér a légkörbe a szikla az űrből, aztán a súrlódástól felizzik, elporlad. Ez van itt is, elég sokszor, agyoncsapott, múlékony lehetősége az örömnek, ami felizzik, elporlad, mielőtt igazán átélhettem volna.

Fél öröm van énnálam. Építgetem egy ideje, készülök rá, hogy végre kiteljesedjen, de valahogy nem megy, valahogy mindig beomlik. Nem várt kedvesség tesz hozzá, majd egy rosszindulatú pletyka rólam el is vesz belőle. Találkozás egy rég nem látott baráttal, újabb előrelépés, nem várt félreértés és vita egy másik baráttal, újabb hátrálás. Meggyújtjuk a második gyertyát, meghitt közös adventi pillanat. Aztán keserűen elfújjuk, mert le kell fújni a közös adventi családi vacsorát a következő héten. Öröm is, meg nem is, libikóka, soha ki nem teljesedő ötven százalék.

Majdnem teljes öröm van énnálam. Csak azt a picit nem tudom soha odatenni. Mint gyerekkoromban az összes szobámban található kockából felépített toronyra a csúcsdíszt, azt a magasságot sehogy nem értem el. Sohasem vagyok elég hozzá, a teljes, egész örömhöz, mindig a végét rontom el. Akkor is, amikor minden rendben van, amikor minden összeáll, amikor szeretve vagyok, amikor béke van. Az utolsó lépés akkor is kimarad. „Mert mi van, ha...?” – kérdezem, és már pörögnek bennem a képek, a kétségek, útját állja valami bennem. Azt a picit, a végét nem tudom odatenni.

Uram, teljes öröm van tenálad. Százszázalékos, tartós, igazi. Hatalmadba burkolod az életem, szeretetedbe csomagolsz és így védesz engem, hogy örüljek, hogy alkalmas legyek az örömre. Okot adsz örülni, célra találok Veled és ezért lesz alkalmam a boldogságra. Sőt, addig formálsz, míg mások örömét is építeni tudom. Teljes öröm van tenálad, és azt nekem készítetted el, nekünk adtad oda Jézusban.