Gondozni az identitást és a szőlőt

Mitől lesz jó egy bor? Tudunk erre általános választ adni?
Szerintem nem. Ha erre csak mi tudnánk válaszolni, akkor nekünk nagyon jó lenne. Ha meg mindenki tudná, akkor már nagyon unalmas lenne a bor. Pont attól válik izgalmassá, hogy földrajzilag és időben erre a kérdésre különböző válaszokat adunk. A bor minősége egyrészt egyedi ítélet, amit meghatároz, hogy milyen élményeid voltak, és mit tartasz jónak. Körülbelül százötven évvel ezelőtt volt a világnak egy négyes rendje: a kapálás, a vöröshagyma, a bor meg a szalonna. Az elmúlt időszakban elfelejtettünk kapálni, attól kezdve a szalonna koleszterin, a bor alkohol, a hagyma meg büdös lett. Az életünk, a kultúránk, ami körülvesz, meghatározza, hogy mit tartunk jónak. Ha tíz órán át az ember mínusz tíz fokban fát vág, akkor valószínűleg egészen másféle bor ízlik neki, mint amikor egész nap egy irodában üti a klaviatúrát.

És Alkonyi László ízlése szerint milyen a jó bor?
Egyrészt, ahogy múlik az idő, egyre kevesebb bort iszom. Egyre kevésbé iszom azért, hogy igyak, már nagyon fontos a társaság. A bor olyan, mint egy jó autó, amit meg kell tanulni vezetni: ha beülsz egy négyszáz lóerős autóba, nem lehet csak úgy megnyomni a gázt. Ha leülsz egy jó üveg bor mellé, nem lehet csak úgy meghúzni az üveget. Szépen meg kell maradni azon a határon, hogy tudd venni az íveket. Hogy szerintem milyen a jó bor, azt nagy mértékben meghatározza, hogy milyen alkalommal és kivel iszom. Nyáron nagyon szeretek fröccsözni, de egy nagyobb intellektuális élményhez tényleg kell egy komoly bor. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mit tartok nagy civilizációs teljesítménynek, mit értékelek, azt mondanám, az a nagy bor, amelyik kulturális termékként is gazdag és inni is jó.

A borászat miként lett részese az életének?
Már ötévesen egy egri pincében láttam apámat vörösbort inni, és ez meghatározta, hogy más lesz a szerepe a bornak az életemben, mint a sörnek. Más kérdés, hogy miért döntöttem amellett, hogy készíteni is szeretném. Vannak egyenes úton járó emberek, akik kijönnek az iskolapadból, és tudják, merre tartanak. Őket mindig irigyeltem, de én nem ilyen voltam. Húszéves koromban az egyetemen, történelem szakon úgy gondoltam, hogy én ezt nem fogom tovább hallgatni, mert robog a tőzsde és indul a világ, itt meg dolgok ezeréves történetét tanuljuk. Azt tudtam, hogy újságíró nem akarok lenni, ehhez képest egy tőzsdei kitérő után az lettem. 1995-re nagyon pontosan lehetett látni, hogy azok, akik lépten-nyomon hirdették, hogy a földet el kell adni, inkább vásárolták. Egyértelmű volt, hogy nem az a történet lényege, hogy hány milliárd dollár jön be évente az országba, mert akik beteszik, pontosan tudják, hogy miként tudják a háromszorosát kivenni két éven belül, hanem az, hogy hány önálló alkotó egzisztenciát tudunk teremteni. Hány olyan fiatal kerül ki az iskolapadból, akik családot szeretnének és valami hivatást keresnek, amivel más céljuk is van, mint a puszta pénzkereset. Amikor én egy nagyon szerencsés időszakban a tőzsdéről írtam és tőzsdéztem, tisztességesen lehetett elég sokat keresni. Úgy éreztem, hogy valamit vissza kellene adni ennek a társadalomnak, hogy ezek az egzisztenciák megszülethessenek, és a bor tökéletes vivőanyag volt, hiszen ez az, amit még tömegek készítettek akkor. A cél az lett volna, hogy kisbirtokok tömege jöjjön létre, az emberek ne alkalmazottként kapcsolódjanak nagy cégekhez. Így jött nekem a bor, amiben minden benne volt, ami érdekelt: természet, történelem, társadalom, gasztronómia.

De először ez is az újságon keresztül...
Az volt a cél, hogy – ha már sikerült a tőzsdén pénzt keresnem – csináljak egy olyan újságot, amit nem lehet lefizetni, ahol a legkisebb termelőnek is igaza lehet, ha jobb bort készít. A kérdések tiszták voltak. Tokajt illetően is egyértelmű volt a feladat: vagy sikert kovácsolunk ebből a kincsből, és akkor mindenre képesek vagyunk, vagy ebbe is belebukunk, és akkor semmire sem vagyunk képesek. Tizenöt évig tudtuk úgy fenntartani a Borbarát magazint, hogy nem volt fizetett cikk, de aztán elfogyott a pénz. Akkor azt mondtam a munkatársaimnak, hogy bárkinek átadom a lapot, de nem vagyok hajlandó fizetős cikkeket gyártani, hogy életben maradjunk. Máig felemelő érzés, hogy a munkatársaim is így gondolkodtak, és inkább abbahagytuk, de nem romboltuk le azt, amit addig építettünk.

Ezután kezdett bort készíteni?
Egy pár évvel később. A helyszín pedig adódott a borbarátos munkamenetből is. Az újságnál felosztottuk a magyar borvidékeket, mert nem érthet mindenki mindenhez. Más emberek munkájáról képtelenség úgy véleményt mondani, hogyha csak mindenfelé repdesel a világban. Ott kell lenni, látni a borvidéki és az egyéni víziókat is. A szerkesztőségben is Tokajjal foglalkoztam, mindig is vonzott ez a vidék. Régi szerelem: a magyar nyelv itt születik, és mégiscsak a magyar protestantizmusnak az egyik fontos központja volt. Vagyis minden szellemi igényemet kiélhettem itt. Ha viszont valakinek adatik tizenöt év, hogy elmélyedjen egy vidékben, akkor olyan mértékű lesz a becsípődés, hogy utána gyökeret akar ott ereszteni. Valahogy ez így van rendjén: elindulunk, meg akarjuk váltani a világot, aztán a nemzetet, aztán a régiót, és a végén abban találjuk meg a teljességet, ha néhány hektárt a kezünkbe vehetünk és csinosítgatjuk. Ez is elég nagy kihívás!

Volt kötődése Tállyához vagy a környékéhez?
Nem volt itt ősöm vagy rokonom, de mindig látni véltem benne valami különlegesen szép „életélményt”. Egyféle nemzeti ereklyét, ahol olyan embereknek voltak szőlői, mint Bethlen Gábornak, a Rákócziaknak, a Thökölyeknek, és persze ott van a birtokok között a pataki kollégiumé is. Gyönyörű vidék és örökség, ami itt hever előttünk, ami óriási érték, de ahol sokkal nehezebb gazdasági sikerre váltani a teljesítményt, mint Villányban vagy a Balaton környékén.

Mennyire fogadta be a tállyai borászközösség, tapasztalt-e vetélkedést a különböző települések borászai között?
Én tartom azt, hogy ha valaki valahova beköltözik, akkor öt évig ne is kérdezzen, csak figyeljen. Öt év után kérdezhet, tíz év után lehet véleménye, és én Tállyán még csak az ötödik évemet töltöm. Egy kicsit előrenyomott a világ, mert presbiternek választottak az amúgy elég kicsi tállyai református gyülekezetben, pedig azt hittem, hogy van még öt nyugodt évem. Azt tapasztaltam, hogy amikor az ember valóban tenni akar, az igazi szövetségesek azok, akik a saját területükön teljesíteni akarnak. Jobban tudok beszélgetni egy pékkel, aki nagyon jó kenyeret akar készíteni, mint egy borásszal, aki nem akar igazán jó bort készíteni. Vannak természetesen remek borász ismerőseim, akiket nagyon sokra értékelek, manapság mégis fontosabbnak tartom elmenni a gyülekezetekbe és más olyan közösségekbe, amelyek nem a szakmáról szólnak. Meggyőződésem, hogy Tokaj nem úgy lett Európa egyik referenciaértékű borvidéke, hogy borászati egyesületeket hoztak itt létre. Sokkal többet köszönhetünk az egykori erős helyi gyülekezeteknek. A borászati egyesületben ott kell lenni, de hiszem, hogy a nagy áttörések ott fognak megszületni. A települések közötti vetélkedés természetesen létezik, de sajnos nem annyira erős, mint amennyire szerintem lennie kellene. Én abban hiszek, hogy Tokaj-Hegyalján erős, öntudatos településeknek kell létrejönniük. Ha ezek a jól működő települések elkezdenek egymással konkurálni, akkor amiben kell, meg is tudnak majd egyezni.

Arról beszéltünk, hogy a bor hogyan lett részese az életének, de hogyan jött Isten?
Úgy tapasztalom, hogy Isten jön folyamatosan, a kérdés, hogy mi megyünk-e. Velem szemben egyébként óriási türelmet tanúsít a Teremtő, mindig megvár, meg ad egy kis pofont, amikor épp elbíznám magam. Egész jó a kommunikáció köztünk, de ez nem az én érdemem. Amúgy a hit családi vonalon érkezett, szerintem fontos, hogy az ember továbbvigye azt, amit kapott. Evangélikus családba születtem, egyetlen vékony, ám nagyon erős szál volt református, de engem elért ez a szilágysági eredetű reformátusság. Nagyapám, aki nagyanyám miatt evangélikussá lett, ragaszkodott hozzá, hogy református legyek, elvitt konfirmálni is. Ő volt az is, aki mikor tízéves voltam, ebéd mellett elkezdett Bethlen Gáborról mesélni, és amikor néztem nagy szemekkel, hogy az ki, azt mondta: „Milyen magyar református ember vagy, hogy nem tudod, ki volt Bethlen Gábor?!” Megtanultam tőle, hogy az identitásunkat gondozni kell, és tovább kell adni.

Létezik-e olyan, hogy református borász? Van-e valami, amit máshogy csinál?
Ma már sokkal több szempont van, ami meghatároz egy borkészítési filozófiát, mint a reformátusságunk. Nem tudom, hogy ez jól van-e így. Én mindenesetre arra törekszem, hogy a borkészítés nálam kellőképpen „nyakas” legyen. Református nagyapám mondta, hogy olyan dolgokkal ne foglalkozzak, amik nem tűnnek lehetetlennek, mert azok unalmasak. Azt már én teszem hozzá, hogy a holnapi realisták határait a mai idealisták jelölik ki. Tehát, amit ma ki tudunk harcolni, abban tudunk mozogni holnap. Na, ebben a kiindulásban – azt hiszem – van valami nagyon református, de nem vagyok abban biztos, hogy borstílusban ez megragadható. Az viszont egyértelmű, hogy ha egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, vagy bárhonnan érkező református borásszal találkozom, akkor bennem mindig felfokozott a találkozás élménye. Hiszem és tudni vélem, hogy neki többet kell átadnom és tőle többet tanulhatok, mint másoktól, mert valamiféle sorsközösségben vagyok vele.

Hogy „kerül Isten a szőlőbe”? Vannak-e olyan református szokások, amik még élnek?
Erről olyan embert kellene kérdezni, aki többgenerációs borászcsalád tagja reformátusként. Azt látom, hogy maga a borvidék próbálja a hagyományait újraéleszteni, de azon a szinten talán még nem vagyunk, hogy ezt vallási színekre bontsuk. Sokat foglalkozom a dűlők történetével, próbálom összeállítani a dűlők kulturális lexikonát, és mindig jobban megérint, hogyha valaki reformátusként volt tulajdonos, és ösztönösen nagyobb sérelemnek érzem, ha valahol szőlőket vettek el tőlük az ellenreformáció időszakában. Mindig arra jutok, hogy miként a tokaji borvidék létezése és megmaradása különleges dolog, úgy már az is nagy teljesítmény, hogy itt a reformátusság is életben tudott maradni. Azt viszont sokszor megtapasztaltam, hogy milyen más volt régen a bortermelő hozzáállása a szőlőhöz, ha templomba is járt. Ha ma az ember hallja az igehirdetőtől, hogy „cselekedjetek Istennek tetsző módon”, azt kérdezi: jó, de ezt hogy fordítsam le a magam életére? Amikor azonban kimentek a szőlőbe és körbenéztek a tőkék között, öntudatlanul is kicsit teremtői pozícióból láttak rá a világra. Itt van az én népem, cselekedjetek hát nekem tetsző módon! Teremjetek! A terméketlen tőkét le fogom cserélni, a beteget pedig gyógyítom, amíg lehet. Egyetlen tőke is végig tudja fertőzni az egész ültetvényt, egyetlen tőke is tönkre tudja tenni a bort. És rögtön át tudja ültetni a hasonlatot az emberi társadalomra is, hogy az egyéni önmegvalósítás nem értelmezhető önmagában, hanem csak közösségben.

Van-e olyan igerész, amit gyakran hall a borászok közt?
Nem szeretnék elkeseríteni senkit, de nem nagyon. Ami viszont nekem egyre többször eszembe jut, és egyre többször időszerű: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” Ezt persze nem tudom csak a szőlőre vonatkoztatni. Attól élő a szőlészkedés, hogy az bennünk nem marad zárvány: a legtöbbet például a feleségemtől tanulok, aki iskolaigazgató, és látom, hogy indul hajnalonta, és hogyan vigyázza az iskoláját – olykor komoly konfliktusokkal kísérve. Mert Jézus nem minden percünkbe és nem minden értelemben hozott békét. Semmilyen érték, semmilyen jog, semmilyen lehetőség nem természetes adottság: mindenért meg kell harcolni. A szőlőben is így van, ahol küzdeni kell minden tőkéért.

Az itteni református közösség tagjai közül hányan vesznek részt a Borumon?
Vagyunk páran borászok a gyülekezetben, de maga a Borum még nem érkezett meg igazán a helyi tudatba. Remélem, hogy a gyülekezetek tudnak róla, és valami elkezd erjedni. Nagyon fontos lenne, mert úgy gondolom, hogy a borászat nehéz helyzetben van, mert nem a kor gyermeke, a fénykorszakát elhagyta már, és szerintem az egyház is azzal küzd, hogy ne kelljen azt mondani, hogy elhagyta már a fénykorát. A kettő egyébként egymást segíthetné, és egymásból meríthetne erőt.

Termelői vagy fogyasztói oldalról van túl a borászat a fénykorán?
Mindkettő. Minden terméknek van egy történelmi kora, amikor ki tud teljesedni. Itt rengeteg obszidián van a hegyekben, és egész kőkori kultúra épült itt kőpattintásra. Biztos vagyok benne, hogy ebben is volt generációk között továbbadott tudás, és az ötödik generáció már annyira híres volt, hogy már messzebbről is idejöttek pattintott eszközért. Aztán valami „szerencsétlen” Gömör környékén belevágott az ércöntésbe, és senkit nem érdekelt többé a pattintott kő. Ez persze nem valós történelmi elemzés, de a bornál körülbelül mégis ez a helyzet: azon a fénykoron túl vagyunk, amikor a bor egyértelműen kötődött egy fajtakörhöz, egy termőhelyhez, valamilyen természeti egyediséghez, miközben a helyi társadalom tudata formálta késztermékké. Talán furcsán hangzik, de a saját történeteinket nehezen vesszük a kezünkbe s nehezen folytatjuk manapság, amikor a mérethatékonyság okozta kényszerek, német borászati gépek, francia vagy olasz adalékok használata mellett formáljuk ki borainkat. A termelési oldalról nézve hogyan is mondhatnánk azt, hogy ez a mi korunk?! Fogyasztói oldalról is szaporodnak a kihívások. Számomra a bor nem egyszerűen alkohol, hanem a kultúránk része. Itt minden dűlőnek története van. Ahol én dolgozom, ott Thökölyek, Görgeyek, Szirmaiak, Kray Jakab gazdálkodtak. Fantasztikus nevek tömege, amelyek viszont egyre kevesebb fogyasztónak jelentenek valamit. Ezzel szemben egyre fontosabb szemponttá válik az, hogy minél olcsóbb borral minél gyorsabb hatást érjen el a fogyasztó. A közösség számára fontos értékek átalakulása vagy a közösség feloldódása nem csak a borászok körül változtatják meg az alkotás terét: egyéni teljesítmények minden szakma esetében kizárólag élő közösségekben válnak értelmezhetővé.

Bírálóként mire számít? A környékbeli borokból van-e olyan, ami esélyes kiemelkedő minősítésre?
Nem tudom, de – őszintén szólva – ez kevéssé érdekel. A lényeges az, hogy idejönnek Nagyenyedről, Kárpátaljáról, a Felvidékről, az ország más vidékeiről, leülünk, és beszélgetünk egymással. A verseny csak a vivőanyag. Aki győz, azt megünnepeljük, a lényeg viszont az, hogy a bor alkalmat ad a találkozásra. Az igazi kérdés számomra, hogy ebből az alkalomból ki tudjuk-e hozni azt, amit hordoz. A régi görögök szerint az a szabad ember, aki a körülötte lévő dolgokból ki tudja szabadítani a bennük szunnyadó létet. Ha egy márványtömb tökéletes formája egy Dávid-szobor, akkor én úgy leszek szabad, ha megszületik egy vízió a fejemben, elég szorgalmas vagyok, hogy megtanuljam, hogyan kell azt a szobrot kifaragni, és utána nem vagyok rest megtenni azt a kétszázezer mozdulatot. És közben nem kezdek el azon gondolkodni, hogy mennyivel többet keresnék, ha felszeletelném a márványtömböt járólapnak. Ez az alkalom egy márványtömb, amit akkor tudtuk kifaragni, hogyha egy Kárpát-medencei borász közösséget tudunk formálni.