Több mint három évtizedig volt a néhány száz lelket számláló dunántúli falu református gyülekezetének lelkipásztora. Az ötvenes évek politikai viharai között hitvalló keresztyénként ez lett számára az elérhető legmagasabb „pozíció”. Pedig tudós teológus volt, Svájcban is tanult, személyes levelezésben tartott kapcsolatot Albert Schweitzerrel, a számos holland, német, svájci barátságból gyülekezete is sokszor profitált Bibliák, itthon üldözött keresztyén könyvek, olykor még ruhaadományok formájában is. Négy település pásztorolását végezte a legnagyobb hűséggel, szolgálati járműként „drótszamarat”, vagyis egy használt kerékpárt bocsátottak a rendelkezésére. Akkor is rendíthetetlenül végezte a hittanoktatást és a gyülekezeti gyermekmunkát, amikor az tiltott, de legalábbis alig megtűrt lett. Mivel az egyházközségben nem volt külön gyülekezeti terem, így a parókia helyiségeit nyitották meg a gyülekezeti alkalmak, gyermekprogramok számára – abban a családi otthonban, ahol három gyermeküket nevelték. Ugyanitt találkoztak minden hónap harmadik vasárnapja délutánján a környékbeli falvakból egybesereglő hitvalló, közösséget kereső emberek, néha több tucatnyian – nem csak reformátusok. A család jövedelme még a vidéki viszonyokhoz mérten is csekély volt, környezete, gyülekezete mégsem hallott panaszszót nélkülözéseikről. (Egy meghökkent látogató a nyolcvanas évek elején annak lehetett tanúja, hogy a fürdőszobában tárolt vödrökben befagyott a víz.) A gyülekezetet, a presbitériumot – sőt a falut is! – szeretettel és megbecsüléssel vette körül.
Ezért is vált fájó emlékké nyugdíjba vonulásakor az utolsó presbiteri ülés, amikor az egyik hangadó személy két számonkérő felszólítással „búcsúztatta”: számoljon el a szolgálati biciklivel és a parókia kerítésének szakadozott dróthálójával! Az ilyen perceket szokás úgy jellemezni, hogy megdermedt a levegő. Hiszen a kerékpár a kimerítő, sok évtizedes használattól már jó néhány éve megadta magát, s megrogyva pihent egy külső épület sarkában, a kerítés is több helyen sebesült, már a világháborús pusztítás utáni foltozást is elengedte. A jelenlévők közül többen is pásztoruk védelmére keltek – érezvén, hogy ha jogos lenne is a vád, az valójában az ő felelősségüket vetné fel.
Akkor még nem értettem, hogyan tudott higgadt maradni a tiszteletes, vagy miért nem mutatott legalább később sértődöttséget amiatt, hogy a több évtizedes hűséges szolgálatért ez a köszönet. Hiszen, immár egyszerű gyülekezeti tagként, még évekig a faluban élt, ha felkérték, segített utódjának, és otthonukban bárkit szívesen fogadtak. „Most már tudom, hogy Isten hűséges szolgáit a Pált is jellemző lelkülettel ruházza fel. Amikor az általa alapított korinthusi gyülekezet több méltatlan váddal illette az apostolt, ő talán még nagyobb szeretettel vágyott a személyes találkozásra, és ezeket írta: „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket Krisztus elé.” (2Kor 11,2)
Pál önmagát a vőlegény, Jézus barátjának tekinti (Jn 3,29), és mindent elkövet azért, hogy a menyasszonyt szeplőtlen szűzként állíthassa elő a menyegző napján, amikor a korinthusi keresztyének majd Krisztus színe előtt fognak állni. A zsidó kultúrában a vőlegény barátjának fontos tiszte volt, hogy feleséget szerezzen, vigyázzon a szűzre, tanúságot tegyen a leány testi tulajdonságairól és házasságra való alkalmasságáról, a vőlegény pedig az ő tanúságtétele alapján választott magának menyasszonyt. Összekötőként állt a menyasszony és a vőlegény között, vitte-hozta az üzenetváltásaikat. Ő volt az, aki szükség esetén tanúskodott a menyasszony jelleméről. A Szentlélek ugyanezzel a vággyal ajándékozta meg az említett gyülekezet lelkipásztorát is.
Egy másik, számomra szintén kedves lelki testvér azt kérte a hozzátartozóitól, hogy őt majd ne a régi családi temetkezési helyen helyezzék el, hanem abban a faluban, amelyhez sokévi lelkészi szolgálata köti, mert az utolsó napon szeretett gyülekezete tagjaival együtt szeretne feltámadni. A másik, a méltatlanul megvádolt hűséges pásztor, Orbán József teste is a falu temetőjében várja vissza Megváltóját.
A szerző gépészmérnök, jogász, a Bibliaszövetség Egyesület korábbi titkára.