Háromszázötven éve szabadultak a protestáns gályarabok – ünnepi istentisztelet Debrecenben

A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem – társegyházakkal és a Debreceni Egyetem néderlandisztika tanszékével közösen –február 8-án emlékünnepélyt szervezett a cívisvárosban. Az eseményen Csorba Dávid, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának szakigazgatója mondott beszédet.

– Református magyarokként önazonosságunk fontos eleme a gályarabokra való emlékezés. Nem lehet felejteni, kötelességünk emlékezni és emlékeztetni utódainkat, nem azért, hogy fenntartsunk egy régi viszályt, hanem azért, hogy a hit szemével közelítsünk a letűnt korokhoz, és felismerhessük a múltban a mi személyes életünket és a ránk váró hitbéli döntéseket – fogalmazott Csorba Dávid. A szakigazgató hozzátette: ha a gályarabok a legnagyobb mélységből Krisztusra tudtak nézni, akkor nekünk már csak rájuk tekintettel is kötelességünk a magunk harcait megharcolni – nem panaszkodni, nem vádolni, hanem a Krisztus követségében járni.

Az istentiszteleten Fekete Károly hirdetett Igét a Zsidókhoz írt levél 12. részének 1–2. verse alapján. A tiszántúli püspök úgy fogalmazott: a hithősök aranykönyvében folyamatosan pótlapokra van szükség, mert a névsor évszázadról évszázadra gyarapszik, a hit jó példái pedig nem merülhetnek feledésbe. A gályarabokra utalva kiemelte, hogy ők is a hitbe kapaszkodtak.

– Ők is Istenre bízták az életüket, mint mi. Hirdették a zsoltárossal, hogy „velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Belekapaszkodtak a szenvedésük idején is, mint mi is, és neki köszönhették azt a jövendőt, amely áldásokban is bővelkedett, nem csak nyomorúságokban. Isten lett az oltalom és a védelem az életükben, ahogyan nekünk is egyedül ő – mondta Fekete Károly. A püspök figyelmeztetett, hogy Krisztusnak kell lennie az orientációnk középpontjának, ahogy ez a gályarabok esetében is történt. Olyan koncentrált látással tekintettek Krisztusra, amellyel minden mást kizártak: a kalodát, a csörgő láncokat, a gályán húzott evezőket. Kizárták a kecsegtetést, a fenyegetőzést, az árulást, a hit feladását, a téves tanok előtti meghajlást. Mindvégig érezték, hogy ők nem magányos, utolsó mohikánok a hitben, nem számkivetettek, hanem Krisztushoz tartozók, az ő egyházának tagjai – fűzte hozzá.

Beszédet mondott Keczkó Pál, az Északi Evangélikus Egyházkerület megválasztott püspöke. Úgy fogalmazott: nemcsak azok voltak megszabadítottak, akik túlélték a gályarabságot, hanem azok is, akik életüket adták Krisztus ügyéért. – Isten bennük, rajtuk, általuk is megmutatta az erejét. Nemcsak akkor, amikor Michiel de Ruyter admirális hathatós közbenjárására lehullottak a bilincseik, de még inkább abban, hogy életüket sem kímélve inkább vállalták a szenvedést, a nyomorúságot vagy akár a halált is, de hitüket, Krisztussal való kapcsolatukat meg nem tagadták – mondta.

Az alkalmon jelen volt a Michiel de Ruyter Alapítvány elnöke, az egykori admirális leszármazottja is. Frits de Ruyter de Wildt azt hangsúlyozta, hogy Michiel de Ruytert nemcsak stratégiai meglátásai és bátorsága tette különlegessé, hanem emberi értékei is: diplomáciai érzéke, igazságérzete és az a képessége, hogy kapcsolatokat teremtsen a nemzetek között.

Mindezt három szóban lehet összefoglalni: egyenlőség, tisztelet, összetartozás. Egyenrangúként viszonyult más nemű, más vallású, más meggyőződésű, más fajú, más bőrszínű, más szociális státuszú emberekhez – fogalmazott Frits de Ruyter de Wildt, hozzátéve, hogy az 1676-os események emlékezete nem csak a gályarabokról szól, annál sokkal tovább mutat. – Az önök vallási közössége a mai napig ebből merít reményt, más elnyomottak számára pedig szerte a világban távlatokat nyithat egy jobb jövő felé – zárta beszédét a De Ruyter-alapítvány elnöke.

A teljes beszámoló az ünnepi eseményekről a Tiszántúli Református Egyházkerület oldalán olvasható.