Nemrég egy keresztyén édesanya videóját néztem, amelyben egyebek mellett gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésekre válaszolt. Az ötgyerekes nő azt mondta, számára az anyaságban a legnehezebb feladat úgy élni életének minden napját, hogy amikor ránéznek a gyermekei, Krisztust lássák. A heti hétnapos, napi huszonnégy órás példamutatás nagy feladat. Ráadásul nem is csak akkor érezhetjük magunkénak e feladatot, ha szülők vagyunk, hiszen keresztyénként Isten jelenlétét kellene hirdetnünk a világban, bárhol és bármikor. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, hiteles, tehát neki tetsző életet kell élnünk: olyat, amelyben őt, az ő példáját követjük. Egész élünkön át tartó, folyamatos, csakis hiányosan elvégezhető feladat ez.
A kétezres évek első évtizedében sokak jártak W. W. J. D. feliratú karkötőkben, pólókban, vagy használtak olyan könyvjelzőt, amelyen ez az írás szerepelt. A betűk egy kérdést rejtenek: „What Would Jesus Do?”, magyarul: „Mit tenne Jézus?” A rövidítés Charles M. Sheldon amerikai lelkésztől származik, ő tartotta még az 1800-as években azt a prédikációsorozatot, amelynek ez volt a visszatérő kérdése. Sheldon később könyvet is írt, gondolatai sokakhoz elértek világszerte, így hazánkban is. A feliratos holmik azt a célt szolgálták, hogy viselőjük folyamatosan mérlegeljen, a kisebb-nagyobb döntései meghozatalakor gondoljon Krisztusra és arra, ő mit tenne az adott helyzetben. Isten létéről és jóságáról bizonyságot tenni a hétköznapi életben folyamatos tudatosságot, lelki éberséget igénylő feladat.
Hogy segít-e ebben egy-egy W. W. J. D. felirattal ellátott ruhadarab vagy kiegészítő, kérdéses, de értjük, érezzük, a szándék jó, az irány helyes, mert végső soron mégiscsak az isteni bölcsességhez kellene közel kerülni, az Úr tanácsát kellene kihallani a hétköznapok zajából. Bármi, ami ebben segít bennünket, hasznos lehet. Ugyanakkor a mértéktartásról sem érdemes megfeledkezni. Ha minden helyzetben kérdés nélkül, hangosan megvalljuk a hitünket, ha a hétköznapi élet apróságaiból is hitvitákat habosítunk, ha a legbanálisabb szituációkban is névleg Isten által vezérelt kinyilatkoztatásokat teszünk, talán elvetjük a sulykot. Bár szeretnénk Istent képviselni minden megnyilvánulásunkkal, ha őszinte szívvel, tiszta lélekkel vallunk is róla, de az időzítés rossz, mondandónk nem illik a helyzethez, vagy rossz formába öntjük, amit mondani szeretnénk, a szándékunkkal ellentétes hatást érhetünk el. A Bibliában olvashatunk ilyen helyzetről, például Jób könyvében, az őt látogató barátok szólamainál. Látszólag Istenről beszélnek, rá mutatnak, és a kontextustól függetlenítve helytállónak is ítélhetjük, amit mondanak – mégis, a könyv elejéből és végéből, amikor valóban Isten szól, kiderül, a barátok messze jártak az igazságtól. Ha csendben maradtak volna, szótlanságukkal osztoztak volna Jób fájdalmában, talán többet segítettek volna.
Napjainkban is nehéz megtalálni az egyensúlyt e téren, már csak azért is, mert mind különbözőek vagyunk: ami valakinek szimpatikus, az a másiknak taszító, ami az egyiknek szép hitvallás, a másiknak „szenteskedés”.
Az írás elején említett példához visszanyúlva: van olyan formája a YouTube-on való hitvallásnak, amelyik működik. Tapasztalataim szerint tudnak emberek úgy hitelesen jelen lenni az online médiában, bemutatni életüket, megosztani gondolataikat, hogy azzal Istenhez vezessenek másokat. És megannyi ellenpéldát is láthatunk, mikor a videón elhangzottak valahogy hamisan csengenek, vagy éppen annak vizuális nyelvezete nem illik a vallásos tartalomhoz. Ugyanígy a való világban: sok szép, akár csak sóhajokban vagy félmondatokban megmutatkozó hitvallással találkozhatunk – és sok hangos-látványos, mégis üres „hitlobogtatással” is.
Bölcsességet, folyamatos önreflexiót igényel lelkiismeretünk szerint igaz életet élni, akkor szólni, amikor szólnunk kell, és akkor hallgatni, amikor azt Isten akarja. Talán csak egy segítő eszközünk van e mérlegelésben: ha folyamatosan párbeszédben vagyunk Istennel és önmagunkkal. Így remélhetőleg meg tudjuk különböztetni, mikor szól ő, és mikor hangoskodik a világban megromlott énünk.