Ez a háború (is) komoly kihívás elé állítja hitünket, s ráadásul érvanyagot is szolgáltathat a hitetlenségnek is. A háború ténye ugyanis látszólag ellentmond annak az állításnak, hogy Isten a történelem ura. A háború jelensége éppenséggel azt üzenheti némelyek szerint, hogy nem lehet az emberi történelem magyarázatát Istennel összefüggésbe hozni. Ha ugyanis ezt tesszük, feloldhatatlan logikai ellentmondásokba bonyolódunk, mert ha Isten a történelem ura lenne, nem engedné, hogy az emberi történelmet háborúk szakadatlan sora kísérje.
Mit lehet erre mondani?
A fenti gondolatmenet mögött az a ki nem mondott feltételezés húzódik, hogy létezik olyan, az ember által birtokolt észszerűség, amely tökéletesen elegendő arra, hogy még Istennek a történelemben való jelenlétét is feltárja és megmagyarázza. Mintha bizony az igazság teljes megismerésére az emberi ész maradéktalanul elégséges lenne. Holott nyilvánvaló, hogy ha Isten léte és a háború jelensége között az emberi ész ellentmondást vél felfedezni, akkor ebből nem az következik, hogy Isten történelemformáló jelenlétét kell kétségbe vonni, hanem az, hogy az ember nem képes a saját eszére támaszkodva átlátni Isten titkait.
Ezért aztán ha azt kérdezzük, hogy hol van Isten háború idején, akkor jó, ha tudjuk, ez az önmagát kizárólagosnak tekintő, nagyképű és gőgös emberi ész kérdése, amely nincs tudatában saját korlátoltságának, s amelyik azt képzeli, hogy Isten történelem feletti uralmának úgy kell történnie, ahogyan ő elképzeli. Különös módon a keresztyén hitet szokták a hitetlenség szószólói megvádolni azzal, hogy antropomorf, vagyis emberi gondolatokat vetít ki Istenre, holott pont fordítva, a hitetlenség képzelődik Istenről, s azt követeli, hogy Isten szíveskedjék úgy cselekedni, hogy az az emberi ész elvárásainak megfeleljen. Ez nyilvánvalóan az emberi ész korlátoltsága, amely felfuvalkodottságában még azt is előírná, hogy az Isten által uralt valóság hogyan működjék. Holott talán azt kellene tudomásul venni, hogy Isten isten, az ember meg ember. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr” (Ézs 55,8).
Nem marad más, csak leborulni Isten végtelen hatalma előtt, bevallani tudatlanságunkat és megrendültségünket.
De éppen Istenre utaltságunk bevallásában ismerhetjük fel az ő végső hatalmát és az ember üdvösséges jövőjén munkálkodó megtartó és megváltó szeretetét. Ahogyan a Heidelbergi Káté olyan szépen megfogalmazza: „Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.”
Ha tehát azt kérdezzük, hol van Isten a történelemben, miben mutatkozik meg az ő hatalma, akkor jó, ha tudjuk, hogy Isten az ő hatalmát üdvösségünkre nézve jelentette ki. Ez azt jelenti, hogy létem igazi alapja a feltámadott Jézus Krisztussal való végső és elpusztíthatatlan közösségben van még ennek a földi létnek a törékenységében is.
Igen, még most is, háború idején is megszólít bennünket a húsvéti evangélium, amely éppen azt üzeni, hogy Jézus Krisztus feltámadásában Isten egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá tette, hogy ő a történelem ura. S még ha sokszor nem értjük is, mi miért történik velünk, mégis bizonyosak lehetünk végső jövőnk felől. „...sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38).
Nos, hol van Isten történelem feletti hatalma? Ott, hogy Jézus Krisztus feltámadása legyőzte a halált, s ezzel kiemelte az embert történeti létének átmenetiségéből. S ez még akkor is így van, ha a történelemben élve az ember számára sok minden ellentmondásosnak tűnik. Mégis, ebben az átmenetiségben is, a feltámadott Úrral közösségben élhetünk. Háború idején is.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!