Húsvéthétfő délutánja

Húsvéthétfő délutánja az az idő, amikor elhagyjuk az ünnepet és az azt megelőző időszakot: a hosszú böjtöt, a nagyhét pontról pontra felidézett eseményeit, a nagypéntek súlyosságát, a nagyszombat csendjét és végül a húsvéti öröm kitörését, bizonyosságát és valóságát: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!
Húsvéthétfő délutánja az, amikor már kiengedünk és a hétköznapok felé tekingetünk. Talán mérleget is vonunk: vajon mi marad meg nekünk az ünnepből.
Kecskeméti szolgálati időmben történt, hogy egy ilyen délutánon békésen sétálgattunk a bágyadt napsütésben feleségemmel a város főterén, magunk mögött tudva a nagyheti páskavacsora különlegességét, a templomi passió olvasásának meghittségét, a húsvéti prédikáció erejét. Mindkettőnk családját is meg tudtuk látogatni; az anyukák, rokon lányok meglocsolása sem maradt el. Egyszer csak, mintha filmben lettünk volna, hirtelen a semmiből felbukkant és odajött hozzánk egy főiskolai bibliakörös lány, s heves mozdulatokkal, hangját felemelve kérdezte: „Nem hallottátok?” Egy bibliakörös társunkat, egy élete tavaszát élő lányt – éppen beköttetni vitte a szakdolgozatát – elsodorta egy kamion a biciklijével együtt; most lélegeztetőgépen van, s másnap (kedden) lekapcsolják a gépet, mert nem tudják megmenteni. Nincs mit tenni!
A húsvéti örömök, megnyugvás, kiengedés, béke rögtön elmúlt, s csak a kérdések maradtak: tényleg nem lehet semmit tenni? Miért kapcsolják ki, ha él? De a hírvivő lány amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Ott maradtunk ketten a tér zsongásában, a meleg szellők fuvallatában, a bimbózó, virágos fák gyűrűjében, kongó ürességgel, széttárt kezekkel. És úgy is történt: másnap lekapcsolták Juditot az életről. Akárhogyan hal meg valaki, szörnyű felfogni, de ha egy gépet kapcsolnak ki vagy le, az egészen szürreális. Felfordult a húsvét, az életből lett halál.
A temetésen, Ópályiban felkértek – mint a bibliakör vezetőjét –, hogy szóljak néhány mondatot. És nem jött szó. Ki kellett állnom, de nem tudtam megszólalni, csak ezt az Igét idéztem, mintegy prófétai szózatként és egyben vigasztalásként: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és aki él, és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Nem tudtam volna többet, vigasztalóbbat mondani Jézus saját szavainál; ez volt a legtöbb. Fizikailag sem voltam képes többet, emberi és más szavakat mellétenni; s ez a minimum is volt egyben, ennél kevesebbet sem tudtam szólni.
Kívülről talán teátrális volt a jelenet: álltam a fehér koporsó mellett fekete palástban, fújt a szél, néztem a rengeteg embert, az összetört családot, az elnémult társakat, s úgy éreztem: itt semmi más nem tart meg minket, csak az Ige, Jézus, ő maga. Az a bibliai vers élő, életet hirdető Igévé vált számomra.
Amikor egy év múlva visszatértem a településre, meglátogattam a családot, majd kimentem a temetőbe, leültem a már elkészült síremlékre. Soha nem teszek ilyet, de akkor úgy éreztem, ezt kell tennem. Emlékszem a márvány hidegségére, a kövek keménységére, a bevésett név betűinek érdességére, és arra gondoltam, mennyire nehéz ezt felfogni, feldolgozni – Isten és a feltámadás valósága nélkül lehetetlen. Egyet tudok: Jézus azt mondta, ő a feltámadás és az élet. Ma is. Nekem is. Jutkának is. Valóságosan.

A szerző lelkipásztor és spirituális