Régóta vágytam már a nap sugarait… Bár még nem volt itt a tavasz ideje, az én lelkembe gyorsan beköltözött a kikelet. Világosabbak lettek a nappalok, csiripeltek a madarak, virágba borultak a bokrok, lengébb lett a kabát, nem meglepő, hogy a szívem is mosolyra fakadt. Felkerestem hát az ilyenkor kedvenc parkomat, a Margitszigetet.
Vasárnap kora délután van. A sétálók nagy része családos: gyerekek rollereznek, kutyák futkorásznak a gyerkőcök vagy a labda után... Idilli a kép. De mindemellett feltűnik a technika nagy vívmánya: a mobiltelefon. A padokon összeverődött fiatalok kezében ott a teló. Nem beszélgetnek, nem ugratják egymást, sőt zenét sem hallgatnak, csak gyorsan pörgetik a képernyőt. Együtt vannak, mégis külön, más-más társaságban. Gyorsgyaloglásomat folytatom, ma is a tízezer lépésre gyúrok. Közben kerülgetem a járdán andalgókat, az ő kezükben is ott a mobil. Hirtelen úgy érzem magam, mint aki filmforgatásba csöppent: a jelenet az lehet, hogy mindenkinek nyomkodnia kell a telefont, különben az lemerül, és életüket vesztik. Mint a Lopott idő című filmben, amelynek történetében születésekor mindenki karjába beépítenek egy-egy órát. Ahhoz, hogy valaki huszonöt éves koron túl is éljen, időre van szüksége. A múló időt a karba épített óra jelzi, és aki akarja, átadhatja másnak a saját perceit. Viszont ha elfogy az utolsó másodperc, és az illető nem szerez újabb időt, megáll a szíve. A Margitszigeten ezúttal azt érzem, hogy a járókelőknek mobilinfóra van szüksége a túléléshez, és épp itt tankolnak fel, mert esetleg ingyen wifi van a parkban… A minap olvastam, hogy egy massachusettsi bentlakásos gimnázium beszüntette az okostelefonok használatát az iskola egész területén. Az intézmény lakói – diákok, tanárok egyaránt – speciális, fekete-fehér képernyőjű „butatelefont” kaptak. Az átállás nem volt egyszerű, ám egy év után mindnyájan – a diákok is! – egyetértettek abban, hogy gördülékenyebbek a tanórák, több az értelmes társalgás a szabadidejükben. Egy hazai kutatás szerint minden ötödik magyar olvas üzeneteket vagy híreket a telefonján családi vagy baráti körben. A negyven év alattiak fele a kutatás előtti hónapban nem nézett filmet, illetve nem étkezett anélkül, hogy ne pillantott volna rá legalább egyszer a kütyüjére. A magyar autóvezetők közül minden hetedik rendszeresen nyúl a mobiljáért, ha dugóban vagy piros lámpánál ül.
A sétámat folytatva arra gondolok: vajon a tavasz másoknak ezúttal interneten üzen? Senkinek sem tűnik föl a korán virágzó vagy rügyező fák illata? A csipogó madarak egyre erősödő hangja, a száguldó mókusok gyorsasága? És láss csodát, akad ilyen járókelő is. A férfi épp egy fára szegezi gépe objektívét. Mosolygok, és viszonzott mosolyt kapok. A fotós párja régi ismerősöm. Örömködünk, nosztalgiázunk, majd a búcsúnál megkérdezem: mi az e-mail-címed? Gyorsan rávágja, könnyen megjegyezhető. Elbúcsúzunk. Alig lépek kettőt, és rájövök, hogy én is az internet csapdájába estem. Megrázom magam, és arra gondolok, ha már a szabadban sétálunk, érdemes eszünkbe idézni a teremtést is. Bár Isten nem mobilon hív bennünket, nem is sms-ben üzen, mégis tudtunkra adja, hogy nekünk alkotta rendkívül szépnek a földet, a mi boldogságunkra adta a szép virágokat, a nemes fákat és bokrokat, mindenféle más növényeket, amelyek magjaiból újabb növények sarjadnak. Ha elcsendesedünk, megláthatjuk az eredeti szépséget, meghallhatjuk az Úr hangját, és csodálhatjuk kezének munkáját. A természet százezer tónusa dicséri Isten alkotását: a levegőben, a földön, az égben egyaránt. Emlékszem, gyerekként a bátyámmal mennyire szerettük a fűben fekve nézni az égen úszó felhőket, miközben alakzatokat kerestünk: „Az nyuszi, nem, inkább hattyú, dehogy, ló!”, és nagyokat kacagtunk. Az Úr mindkettőnk fantáziáját megmozgatta, és visszamosolygott ránk. A magyar tenger partján, ha tehetem, sosem szalasztom el a naplementét, mert feloldódom annak csendjében. Olyan ez, mint egy Isten és ember közötti beszélgetés, csendes és áhítatos. S miközben a szabadban élvezzük az Úr csodálatos ajándékát, forduljunk hálával adományozónkhoz, és mondjuk ki: „Köszönöm ezt a csodát!”, hiszen – visszatérve az internet nyelvéhez – Isten már rég belájkolt minket.