Isten irányít

steinbach_józsef

Fotó: Sebestyén László

Minden napot kegyelemnek él meg, családként tekint az egyházra, a világi reformátusok szakértelmére is számít szolgálatában. A Dunántúli Református Egyházkerület egyetlen püspökjelöltjével, Steinbach József balatonalmádi és balatonfűzfői református lelkipásztorral beszélgettünk.

Gyerekként Ön is azok közé a herendi reformátusok közé tartozott, akik – ha esett, ha fújt – átjártak Szentgálra istentiszteletre. Honnan ez az elköteleződés?

Szüleim mindketten a porcelángyárban dolgoztak. Édesapám katolikus volt, engem és az öcsémet édesanyám után kereszteltek reformátusnak. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy még abban a nehéz korszakban sem hagyták el az istentiszteletet, sőt amint járni tudtunk, minket is vittek magukkal. Herenden a közelmúltig nem volt református templom, édesanyámmal vasárnaponként átbuszoztunk a szomszédos Szentgálra. Mondhatni beágyazódtunk, belenőttünk az ottani gyülekezetbe. Bár néha tiltakoztam, mert sokszor gyalog kellett hazamenni, meghatározó isten- és egyházi élményeket szereztem, otthonommá lett a templom, a közösség. A magok elvetésének ideje volt ez.

Ezek szerint az ökumenéhez fűződő bensőséges viszonya sem akkor kezdődött, amikor megválasztották a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé.

Ökumenikus családban nőttem fel, vannak emlékeim arról is, hogy édesapámmal mentünk a herendi katolikus templomba. Számomra az ökumené a keresztyén üzenet, Jézus Krisztus evangéliuma közös lényegét jelenti, ami különböző ruhákba öltözve jelenik meg. Vannak olyan részei az egyes egyházak tanításainak, melyekben nem értünk egyet, de most nem az ezekről való vitatkozás idejét éljük. Nagy áldásként élem meg, hogy egy hónappal ezelőtt átadhattuk a herendi református gyülekezet templomát.

Az mennyiben formálta világlátását, hogy a Balaton-felvidékre született?

Nagyon. Szolgálataim miatt sokfelé járok a Kárpát-medencében és azon kívül is, és egyre inkább meggyőződöm arról, hogy mindenkinek az a legszebb hely a világon, ahová az Úristen helyezte. Engem minden ide köt, itt érzem magam otthon. Alig huszonöt kilométerre kerültem a szülői háztól, gyakorlatilag haza jöttem a szolgálatba. Gyermekkoromban az volt az év fénypontja, amikor eljöttünk néhány napra a Balatonhoz, sosem gondoltam volna, hogy lelkészként majd harminc éven át itt szolgálhatok. Családommal úgy érezzük, elkényeztetett minket az Úristen.

Mi vonzza ennyire a Balatonban?

Gyönyörű a tenger is, de az itteni milliő, a természeti és történelmi kincsek, keresztyén múltunk nyomai, amelyekről sokszor nem is tudunk, számomra különlegesebbé teszik a Balatont. Áldott legyen az Úr, hogy még nem tudtuk úgy tönkretenni a világot, hogy például ezen a régión ne látszana meg az ő keze nyoma és nem indítana bennünket dicséretre. Fel kell szívni a távoli világok illatát, de ismerjük meg azt is, hogy saját környezetünkben milyen szépségekkel áldott meg minket. Az tudja tisztelni a másikat, aki ismeri a saját kultúráját. Küldetésünk kellene legyen, hogy a saját keresztyén örökségünk, kultúránk értékeire segítsük rácsodálkozni a következő generációkat.

Ha már küldetés: a beágyazódást és a magvetést mikor követte elhívás?

Középiskolás koromban. Érzékeny, szemlélődő, gondolkodó ember vagyok gyermekkorom óta. Számos kérdésem merült fel, akár az élet végességéről, akár az emberi együttélés problémáiról. Olvastam a filozófusokat, a világirodalmat, kerestem a választ mindenféle művészeti ágban, és közben felidéződtek bennem a hallott igék, prédikációk. Vissza-visszatérve a Bibliához megerősödtem abban, hogy az ember nyomorúságára az egyetlen megoldás a krisztusi megváltás. A jézusi önmegtagadás, amire szükség van, nem önmegvalósítás, de nem is önfeladás, sem egyéni, sem kollektív értelemben. Számomra nagyon fontos, hogy az egyház szolgálata Isten Krisztusban közölt megváltó szeretetének hirdetése, amely az örök élet tágasságával ajándékozza meg a földi életet, bennünket pedig a szolgáló szeretetre kötelez, amelyben önmagunk is épülünk. Megérlelődött bennem, hogy én erre szeretném feltenni az életemet.

Érettségi után mégis kertészként kezdett dolgozni. 

Akkor még annyira nem éreztem magam sem késznek, sem méltónak erre a szolgálatra, hogy két évre az eredeti szakmámban helyezkedtem el. Fizikai munkát végeztem, de mellette jutott időm olvasni, tudatosan készülni a teológiai felvételire. Nem volt hiábavaló időszak: megerősödtem a hitemben, kiderült, hogy ez nem csak egy fellángolás, hanem valódi elhívás, és ott ismertem meg a feleségemet, aki a szolgálatban azóta is hűséges társam.

Zárkózott embernek mondja magát, aki nem vágyik figyelemre, mégis az igehirdetés tudományával, a homiletikával foglalkozik, gyakorló lelkipásztorként és a pápai teológia oktatójaként egyaránt. Nem okoz gondot kiállni az emberek elé? 

Ebben az egy esetben nem. A püspöki teendőkből adódó sokféle megjelenést igyekszem visszaszorítani, de a prédikáció számomra megnyugvás, áldás, öröm. Egy héten át készülök a vasárnapi igehirdetésre, az utolsó pillanatig küzdök a mondanivalóért, de ha felmegyek a szószékre megtörténik a csoda: ha engem megragadott az Ige, azt az Isten lelke kézbe veszi és bár gyarló az emberi beszéd, az üzenetből reménység szerint valami átmegy a hallgatóknak is. Igehirdetés közben a megdicsőülés hegyén érzem magam: mert ez nem egy szereplés, hanem egy méltatlan eszköz vagyok, akit az Úristen felhasznál. Számomra találkozás a mennyei világgal, ha azt érzem, itt és most, általam valami megszólal a gyülekezetben. A legnehezebb megtalálni, megteremteni azt a csendes időszakot, amikor zavartalanul tudok készülni.

steinbach_jozsef_2.jpg

Fotó: Sebestyén László

Egy egyházi vezetőnek mikor van ideje elmélyülni, Isten előtt elcsendesedni és pihenni? 

Sokat utazunk, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy öt-tíz órán át vezessek. Azért akármennyire is húzódoztam tőle, tizenkét éve a hátsó ülésen utazom, ahol sok dolgot el tudok intézni és el tudok csendesedni. Illetve a hajnali órákban történnek a dolgok. Nagyon korán kelő vagyok, inkább előbb próbálok elnyugodni, ha a teendőim engedik. Hajnalban készülök vasárnapra és az adott nap feladataira is, foglalkozom a publikációkkal és az Ige mellett rovattal. A feleségemmel, családommal, gyülekezettel beszélgetve persze tovább érik, ami hajnalban megtörténik, de napközben ilyen intenzív időszak már nem adatik meg.

Régóta szerkeszti a Reformátusok Lapja Ige mellett rovatát. Mit jelent Önnek ez a napi tíz soros igemagyarázat? 

Életem egyik nagy ajándéka. Tizenkét éve, épp aznap kaptam a felkérést, amikor megtudtam, hogy püspöknek választottak. Az egyházi vezetői szolgálat mellett ez a rovat tartott mindig az Ige, Isten üzenete közelében. Néha rá is kényszerített. Nagyon szigorú rendet és önfegyelmet kíván ez a műfaj. Két-három órát küzdök az egy-egy napra kijelölt igeszakasszal, megírom azt bő egy oldalban, az abból készült esszencia kerül az újságba. Különböző honlapokon hosszabban is megjelennek ezek, később gyakran bomlanak ki prédikációkká is. Sokan nem tudják, de egy évvel előrébb tartok, ma reggel is a 2021. október 9-iki szakaszt, az 1Thessz 1-et magyaráztam. Ennek a gyakorlatias előnyei mellett homiletikai okai vannak: nem tudom, mi lesz egy év múlva, Isten lelke teszi ezeket a szövegeket az olvasók számára aktuálissá.

Hogy emlékszik vissza 2008-as püspökké választására? 

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha püspök leszek, nem is voltak ilyen ambícióim. Amikor megkaptam a megválasztásom hírét, leborultam könyörögni. Nem tudtam előre, mit vállalok, mert a feladat még annál is összetettebb, mint gondoltam, de azt tapasztaltam, hogy az Úr mindig adott hozzá erőt, kegyelme megtartott nehéz ügyekben, sokféle szolgálatban. Nagyon hálás vagyok a családomnak és az összes munkatársamnak, akik mellém álltak, mindenben támogattak. Nélkülük nem ment volna.

A cikluszáró közgyűlésen részletesen beszámolt az elmúlt tizenkét évről. Miért hálás a leginkább?

Amikor Márkus püspök úr tizennyolc év után letette ezt a szolgálatot, két embert jelöltek utódjának. Azért imádkoztam, hogy együtt szolgálhassuk egyházkerületünket, hogy erőink ne a csatározásokra menjenek el, hanem adódjanak össze, legyenek áldássá. Az egységes Dunántúl volt a célom, ahol mindenki a karizmájának megfelelő szolgálatot végezhet. Hálát adok az Úristennek és köszönöm mindenkinek, hogy békés egységben tudtunk élni, mint egy nagy család.

Milyen területeken sikerült leginkább előrelépni? Hová jutottak el mostanáig? 

Az elődöm nagy hűséggel szolgált, számos feladatot végzett, stabil egyházkerületet adott át. Igyekeztem a már lefektetett alapokra építeni, hozzátenni, nem rombolni. Még nagyobb hangsúlyt fektettünk a személyes pasztorációra, a gyülekezeti jelenlétre. Komoly anyagi forrásokat biztosítottunk új gyülekezetek alapítására, missziós programokra. Ilyen volt a kétévente más egyházmegyében megszervezett egyházkerületi találkozó, a REND, vagy a Dunántúli Református Akadémia, ami egy felnőtt katechézis, valamint a különböző szakmák – orvosok, pedagógusok, agrárszakemberek, vállalkozók, üzletemberek – rétegtalálkozói. Látni kell ugyanis, hogy míg egyházunk korábbi társadalmi bázisai a falvak voltak, megváltozott a világ. Azokat is megbecsülve meg kell szólítanunk az urbanizálódott, értelmiségi rétegeket is.

Jól ismeri a püspöki szolgálat örömeit és árnyoldalait is. Mi motiválta, hogy elvállalja ezt a harmadik jelölést is? 

Először is köszönöm a jelölő közgyűlések bizalmát! Ismét megalázkodik bennem a lélek, hogy minden egyházmegye egységes volt ebben. Minden napot, minden percet kegyelemnek élek meg, és azért imádkozom, hogy ha az Úr megőriz, adja meg a lendületet erre a hat évre. Rengeteg feladat van még, amit elkezdtünk, illetve szeretnék befejezni vagy úgy átadni, hogy előrébb lépünk.

Például?

A kis gyülekezetek lelkipásztorainak egzisztenciális problémái, a kelet-nyugati irányú belső migráció lekövetése, a gyülekezetek és intézmények kapcsolata, és még sorolhatnám. Tehermentesítenünk kell lelkészeinket, hogy ne vesszenek el az adminisztrációs feladatokban, hanem jusson elég idejük az igehirdetésre és a pasztorációra. De az egyházkerületre is igaz, hogy sok a feladat, kevés a munkatárs. Szeretnék is szakosztályokat létrehozni, világiak szakértelmével erősíteni az ott folyó munkát. Lelkészeknek és világiaknak együtt kell buzognunk az egyház ügyéért, de ehhez anyagi forrásokra van szükség. Ne felejtsük: adományainkból tartjuk fenn magunkat, a külső támogatásokat csak beruházások, államtól átvállalt feladatok finanszírozására kapunk. És az is foglalkoztat, hogyan tud az egyház konkrét, aktuális kérdésekre határozottan, hitvallóan felelni, állást foglalni, hogy abban mégis ott legyen a krisztusi szeretet és nyitottság, ne gerjesszen feszültséget, hanem a békeséget munkálja.

Hat év múlva hogy szeretné átadni az egyházkerületet? 

Imádkozom azért, hogy rendezett, továbbra is egységes, fejlődő, a problémákkal konstruktívan, szentlelkesen foglalkozó, anyagilag is stabil egyházkerületet adhassak át. Hiszem, hogy olyan utód adatik, aki megbecsüli törekvéseinket, próbál építeni azokra. Mert nem velünk kezdődik az egyház, előttünk is voltak, utánunk is jönnek emberek. Egy folyamatban vagyunk benne, amit Isten irányít.

Kapcsolódó anyagok: