Az anyaszentegyház történetének utolsó két évszázada kaotikusan alakult. A felvilágosodás az ember nagykorúságát hirdette meg, ezt követően az önmaga nagyszerűségét hirdető ember apránként kiszorította Istent a mindennapjaiból, és a templom falai közé száműzte. Ebben a folyamatban az evangélium örök igazságának felismerése és annak nyomán az egyházi élet újbóli fellángolása csak pillanatnyi sikernek bizonyult, hogy aztán rövid időn belül ismét az egyház iránti érdektelenség kerüljön előtérbe.
Ma az egyházak a megújulási szándék kényszerítő bénultságában élnek, és kétségbeesetten keresik az újrakezdés lehetőségét. Az állandó belső töprengés és a külső kihívásoknak való megfelelés kényszere kapkodáshoz vezet, ez pedig rendre rossz és felületes válaszokat szül.
Pedig a megújulásra szükségünk van. De nem úgy, ahogyan legtöbben elképzelik: a külső elváráshoz igazítva az egyház tanítását, és akár újraírva a Bibliát, csupán azért, mert nem tetszik, amit benne olvasunk.
A vágyott felfrissülés csak akkor következik be, ha nem az egyház szervezete, az egyházi élet kerete változik, hanem mi magunk újulunk meg naponként, és elkötelezzük magunkat az Isten szerinti életre. Az evangélium egyértelműen és félreérthetetlenül tárja elénk: a változást magunkban kell elkezdenünk.
A folyamatos önvizsgálat és életünk megjobbítása viszont soha nem lehet öncélú. Ahhoz, hogy megújulásunk valóságos és időtálló legyen, olyan kiindulási alapra lesz szükségünk, amely kiállja az idők próbáját és megfelel Isten akaratának. Éppen ezért a kérdés az, mi lesz a mérőzsinór, a mérce, a kiindulási pont. Kihez viszonyítjuk az életünket, és mire építjük egyházunkat? Krisztus a kősziklára épített ház példázatában világított rá arra, hogy a jó alapon álló épület, a megalapozott élet kiállja az idő próbáját. Ez a felismerés nemcsak a magányos embernek jelenti a fennmaradás lehetőségét, hanem a közösségeknek és az egyháznak is. Ezért elengedhetetlenül fontos a folyamatos önvizsgálat, a reflexió és visszatekintés: mire van építve a házam, mire van építve a közösségünk, az egyházunk?
Pál apostol arról beszélt a korinthusi gyülekezetnek, amikor pártoskodni kezdtek, és némelyek Pálénak, mások Apollósénak vallották magukat, hogy csak egyetlen alap van, maga Jézus Krisztus. A tervezőmérnökök és építészek tudják, hogy az épület erőssége nem a falakban és nem a tetőzetben áll, hanem az alap szilárdságában. A szilárd alapra, a kősziklára épített ház kiállja az idők próbáját, míg a gyenge alapon nyugvó csak pillanatnyilag tűnik tartósnak és erősnek.
Amikor Pál apostol a korinthusi gyülekezet egységéről, erősségéről és időtállóságáról beszél (1Kor 3,11), örök figyelmeztetésként mondja, hogy nincs más alap, mint Jézus Krisztus. Csak annak van jelene és jövője, ami Krisztusra támaszkodik. Az egyházak addig erősek, amíg erre a szilárd alapra építenek. Addig erősek, ameddig Isten hamisítatlan kijelentését fundamentomnak, viszonyítási pontnak tekintik. Fennmaradásuk és jövőjük is csak addig biztosított, ameddig a Szentírást Isten változhatatlan Igéjének tekintik és hitvallásaikat nem történelmi relikviának tartják, hanem a hit tényleges megvallásának.
Ma nagyobb szüksége van az egyházaknak és az embereknek az evangélium egyértelműségére és világosságára, mint valaha. Az ideológiák és az elmagányosodás korát éljük, az elgyökértelenedést, a tekintély és a közösséget megtartó hagyomány lerombolásának korát. Éppen ezért kell folyamatos önvizsgálatot tartani, és ha már megújulásról volt szó, nem kell kétségbeesetten keresni az újítás lehetőségét, hanem vissza kell találni az egyetlen alaphoz, Krisztushoz. Az egyház hosszú történelme alatt mindig akkor következett be a megújulás, amikor az egyház visszatért az evangéliumhoz. Így volt ez a népvándorlás korában és a reformáció századában is. Nincs más alap, mint Jézus Krisztus.
A szerző az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!