Gyakran találkozunk ezzel a kifejezéssel: „A hitem magánügy. Az csak rám tartozik” – holott egyáltalán nem így van, mert a hitünk vagy a hitetlenségünk másokat is érint. Ahogyan hatással van ránk a világ és a környezetünk, úgy mi is a körülöttünk élőkre. Ebből kiindulva keresztyén életünk két alapkérdése, tudniillik hogy milyen a kapcsolatom Istennel, illetve hogy milyen kapcsolatban vagyok az emberekkel, vallom, nagyon is összefügg.
Amikor Isten megteremtette az embert, olyannak alkotta meg, aki neki kedves, aki több a növény- és állatvilágnál, akire rábízza az egész földet. Isten a maga hasonlatosságára formált meg minket, hogy az ő képmásának hordozói legyünk a világban. Olyan létre hívott el bennünket, amelyben szoros kapcsolatunk van a mi Teremtőnkkel.
A törést ebben az egységben az ember engedetlensége okozta. Mennyire megváltoztatja a bűn a kapcsolatainkat! A bűnesetet követően megváltozott az Isten és az ember közötti viszony, és az emberközi is: a teremtmény elkezdte keresni a másikban a hibát, hárította a felelősséget. Tény, hogy attól a ponttól kezdve, amikor megromlott az ember kapcsolata a Mindenhatóval, megromlott a társához való viszonyulása is. Ilyen értelemben is látjuk, mennyire nem független egymástól az, hogyan gondolkozunk az Úrról és a felebarátainkról.
Isten szándéka, hogy helyreálljon az, ahogyan egymást látjuk! Ennek lehetősége Jézus Krisztusban adatik meg nekünk: az Atyával és egymással való kapcsolataink megújulása. Eljött közénk az Isten Fia. Olyan életpéldát hozott közénk, amelynek alapja a szeretet. Ezáltal másfajta kapcsolódásra nevelte az embert. Arra tanított minket, hogy szeretettel viszonyuljunk egymáshoz. Ránk bízta a nagy parancsolatot: „szeresd az Urat, a te Istenedet... és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Nem azt mondta: szeresd Istent – és ez elégséges. Ellenkezőleg, éppen a jézusi tanítás szorgalmazza azt, hogy a Teremtő és embertárs szeretete egy úton haladjon. A hívő életének egyik ismertetőjele ez. Pál apostol is a Krisztus-követés eme ismertetőjeléről beszél, amikor azt írja, „ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok”.
Valljuk be: az elv megvalósítása sokszor hiányos. Az Isten iránti szeretetünket igyekszünk megélni, ugyanakkor az embertársaink iránti érzelmeinket sokszor megmérgezik az indulatok, a versengés, az önzés. Hányszor vagyunk úgy ezzel a kérdéssel, hogy „ha valaki szeret engem, azt viszonzom, de aki gyűlöl engem, az jót ne várjon tőlem”. Őrült tempóban forog a világ, s benne ugyanúgy mi is: mindenki a maga rengeteg tennivalójával foglalkozik, szorít az idő, versenyezni kell a másikkal, egyre jobban elzárkózunk egymás elől, boldoguljon ki-ki úgy, ahogyan tud.
Emlékszem, a szülőfalumban szinte nem volt olyan kapu, ahol ki ne ültek volna esténként a padra a ház lakói és ne osztották volna meg egymással örömeiket, terheiket, el ne beszélgettek volna. Nyitottabbak voltak az emberek. Ma azonban azt látom, a padokat kiássák, a kapukat bezárják, akkora kerítést épít a szomszéd, hogy a másik be ne láthasson az ő udvarára (életébe). Lassan elzárkózik az ember a világ elől, és úgy gondolkozik: elég, ha Istennel jó a viszonyom.
Emlékezzünk arra, milyen szándékkal teremtette Isten az embert: azzal, hogy az ő képmását hordozza a világban. Milyen istenképet képviselek én a környezetemben? Hogyan látják mások az ő jelenlétét az én életemben? Hogyan tapasztalják meg mások az ő szeretetét az enyémben? Hogyan ismerik meg mások a Teremtőt az én hitemen keresztül?
A hívő ember szereti az Urat és az Atya szeretetének tárgyát: a felebarátját is. Alexandriai Kelemen azt írja: ha látod a testvéredet, Istent látod. A Mindenható iránti szeretetünk a cselekvéseinkben mutatkozik meg. A kettő szorosan összefügg. Törekedjünk ezt így megélni! Az Úristen adjon ehhez nekünk alázatot és bölcsességet.
A szerző a Marosvásárhely-Meggyesfalvi Református Egyházközség lelkipásztora, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!