Keresztyéni kötelességünk!

Az autóból kiszállva mellbe vág a harminchét fok még annak ellenére is, hogy igyekeztem nem túlhűteni az utasteret a Budapesttől Mezőkeresztesig tartó mintegy kétórás utazás alatt. A református templom előtt álló, éppen virágjaikat hullató akácfák enyhet adó árnyékot ígérnek. Megállás után egy alaposan kitetovált pár száll ki a mögöttünk parkoló autóból és köszönnek, mintha mindennap összefutnánk a szemközti kisboltban. A meglepetésből ocsúdva Áldás, békesség!-gel felelek, de ők nem ütköznek meg ezen, valószínűleg nem most hallják először a református üdvözlést.

A Borsodban fekvő Mezőkeresztes és vidéke immár negyvenezer éve lakott terület, nevét a települést a középkorban birtokló johannita keresztes lovagokról kapta, akiknek IV. Béla adományozta a falut 1238-ban. Ismerős lehet a területről származó jelentős régészeti leletek miatt is, itt – illetve a városhoz tartozó Zöldhalompusztán – fordult ki a földből a neves szkíta kincs: az aranyszarvas. Nem téved az sem, akinek a törökök ellen vívott és megsemmisítő vereséggel végződő 1596-os csata jut eszébe. Ebben az időben a település lakossága már református hitre tért, legalábbis az egy évvel korábbi templomösszeírás így tartja számon azt a középkori eredetű épületet, amely ma is a mezőkeresztesi kálvinisták lelki otthona.

De nem az évszázados, hűvös falak között ülünk le beszélgetni vendéglátóinkkal, hanem a néhány házzal arrébb álló – és sajnos korántsem annyira hűvös – gyülekezeti teremben.

Először Virág Józsefné Gyöngyvér mond néhány szót magáról. Azzal kezdi, hogy bár nem született mezőkeresztesi, mert 1953-ban, négyéves korában költöztek a faluba, ahol lelkipásztor keresztapja szolgált, édesapja pedig a gyülekezet kántora lett, nem élne máshol. Mezőkeresztesen konfirmált, itt talált párt, akivel helyben csak házasságkötésük huszonötödik évfordulóján tarthattak templomi esküvőt, mert anno a regnáló rendszer miatt ezt nem tehették meg. Néhai férje sokáig volt presbitere a gyülekezetnek, de Gyöngyi is szolgál, bár már csak olyan feladatokat tud elvállalni, amelyek elvégzésében nem gátolja régóta fájó térde.

Az egykori óvónő gyermeke nem költözött el a faluból, unokái viszont már Budapesten tanulnak mérnök-informatikusnak. Kiderül az is, hogy Gyöngyi sokat internetezik, reggeli elcsendesedésében is nagy szerep jut a világhálónak. – Fél hétkor meghallgatom az Igeidőt a reformatus.hu honlapon, fél nyolckor a nyíregyházai városi gyülekezet reggeli áhítatával folytatom, nyolc órától a zilahi reggeli istentiszteletre váltok, majd a szendrői következik. Ezek után kezdődik számomra a nap – enged bepillantást reggeli rutinjába Virág Józsefné.

– A református egyházzal az első kapcsolatom az volt, amikor a hatvanas évek második felében iskola után hittanórára jártunk az akkor itt szolgáló két lelkészcsalád gyermekeivel együtt. Tiltott volt, ezért jó néhányszor kidobtak bennünket az osztályteremből, ahová beültünk – int fejével az utca felé a helyi születésű Gál Bertalan. A nyugdíjas mezőgépésztől megtudom, hogy a gyülekezet iskolája, amelyet a negyvenes évek végén államosítottak, a lebontásáig a templommal szemben állt. Bertalan megjegyzi: még ma is eszébe jutnak azok az énekek, amelyeket ezeken a tiltott órákon tanultak. – Ezek megmaradtak az emberben – mondja. Huszonöt éve presbiter, és egyfajta főgondnokhelyettesi tisztséget is betölt. Érdeklődöm, milyen feladatai vannak a tizenöt fős presbitériumban. Válaszából kiderül, hogy bár nincsenek leosztva a munkák, mindegyik feladatnak akad gazdája. Ő például a beszélgetésünk előtt egyeztetett egy vállalkozóval a temetőben korábban ledőlt, régi síremlékek összegyűjtéséről.

Széplaki István szintén Mezőkeresztesen nőtt fel, 2022-től, az addig itt szolgáló Hajdú lelkészházaspár nyugdíjba vonulása óta tölti be a gyülekezet főgondnoki tisztségét. Már huszonöt évnyi munkaviszony áll mögötte buszsofőrként, a Volán helyközi járatait vezeti, így beosztása nagyban befolyásolja, mikor tud részt venni az alkalmakon.

– Emiatt nem lehetek minden vasárnap itt, a templomban, de amikor tehetem, jövök és megteszek mindent református közösségünkért, egyházunkért.

A presbitérium legfiatalabb tagja kétségkívül maga a lelkipásztor, Tokár Sándor, aki feleségével, a szintén lelkész Imolával és két gyermekükkel Erdélyből érkezett a borsodi faluba mintegy másfél éve. A kolozsvári teológián ismerkedtek meg, házasságkötésük után közösen szolgáltak a partiumi Érmelléken, itt érte őket a hír, hogy a mintegy százhatvan kilométerre fekvő mezőkeresztesi gyülekezet fiatal lelkész házaspárt keres. Bemutatkozásuk elnyerte a presbitérium tetszését, így több jelentkező közül végül őket választották. A honosítási eljárás után Sándor a mezőkeresztesi, Imola pedig a mezőnagymihályi gyülekezet megválasztott lelkipásztora lett. Érkezésük új lendületet hozott a választói névjegyzékben mintegy háromszázharminc főt számláló gyülekezetbe, de kellett egy kis idő ahhoz, hogy a közösség és új lelkipásztora összecsiszolódjon.

Tokár Sándor szerint szükség volt néhány hónapra, mire a gyülekezet megszokta a tájszólását, neki is figyelnie kellett, hogy az Erdélyben ismert, de Magyarországon nem használt szavakat kerülje a szószéken. – Megérkezni és jelen lenni egy közösségben mindig feladat – ismeri el. – De nyitottak voltak az érkezésünkre és a kezdeményezéseinkre.

A Tokár házaspár 2023 márciusában kezdte meg itt a szolgálatát, már abban az évben nyári napközis tábort szerveztek a helyi gyerekeknek, amely nagy sikernek bizonyult, így idén is megtartják. Elindították a szerdai bibliaórákat, amelyeken rendre nyolc-tíz asszonytestvér vesz részt, ők együtt tanulmányozzák a Bibliát, legutóbb éppen a miatyánk volt a téma. Vannak örökölt alkalmak: a helyi idősotthonban a heti, valamint az egyházközség szórványában, Csincsén a havonta megtartott istentiszteletet. Itt, a helyi imaházban ünnepnapokon úrvacsorát is vehetnek a reformátusok.

– Az apák napi istentisztelet Imola ötlete volt, erről eleinte még engem is győzködnie kellett, de végül bejött – ismeri el Sándor. Felesége elmondja, hogy már az Érmelléken is próbálkoztak az apák köszöntésével, de ott nem fogadták olyan jól az alkalmat, mint Mezőkeresztesen. – Örülök, hogy itt jó visszhangra talált, olyanok is eljöttek az ünnepségre, akik saját bevallásuk szerint még sosem jártak a református templomban, de a gyermeküket elkísérték – mondja a lelkésznő.

Idén az önkormányzattal közös néptánctábort szerveznek, amelynek nem titkoltan a gyülekezeti kapcsolatépítés is célja, a táborban részt vesz ugyanis a Tokár házaspár korábbi szolgálati helye, az érmelléki Csokaly néptánccsoportja is.

A részvétel a városi programokon Tokár Sándor szerint kiemelt jelentőségű, mert így azok is hallanak róluk és megismerhetik az egyházközséget, akik másként nem kerülnének kapcsolatba velük. Ennek fényében idén már másodjára vesznek részt a mezőkeresztesi városi napokon, ahol a bográcsos főzőversenyen indítanak külön csapatot.

– Tavaly különdíjat kaptunk – újságolja kellő szerénységgel a lelkipásztor. – Idén a fődíjért indulunk – teszi hozzá a főgondnok. A városi kapcsolatok építése nem áll meg a fakanálnál, a reformátusokra számítanak az adventi és karácsonyi eseményeken, valamint az augusztus 20-i ünnepségen is.

A gyülekezeten belül is a közösségépítést tűzték ki elsődleges célként, így minden hónap első vasárnapján közös kávézás várja a híveket a gyülekezeti teremben, a nyár végén a jubiláló konfirmandusoknak szerveznek találkozót, októberben idősek vasárnapját tartanak, a környező református gyülekezetekkel közösen pedig másodízben gyűlnek össze majd egy őszi vasárnapon, hogy népdalzsoltárokat énekeljenek.

Szintén a gyülekezeti kapcsolatok mélyítését szolgálta, hogy idén először csatlakoztak a mezőkeresztesiek az országos Szeretethíd önkéntes akcióhoz, és június elején mintegy húszan együtt újították fel a csincsei imaház tizennyolc méter hosszú léckerítését. A napot szeretetvendégséggel zárták.

Tokár Sándor tapasztalata az, hogy a keresztesi gyülekezet szívesen csatlakozik a programokhoz, és örömmel adnak is, ha arra van szükség. Példa rá a Magyar Református Szeretetszolgálat karácsonyi szeretetdoboz-akciója, amelyben a mezőkeresztesiek húsz dobozt töltöttek meg tartós élelmiszerrel. Nem fukarkodnak akkor sem, ha kétkezi munkára van szükség, és kiveszik a részüket más egyházi alkalmak lebonyolításából is. A gyermektábor pedig éppen ilyen esemény, ugyanis az asszonytestvérek szendvicseket és süteményeket készítenek – tavaly harminc gyermeknek –, míg a gyülekezet konfirmált tagjai önkéntesként segítenek a kis résztvevők körüli teendőkben.

Az idei vakációs tábor nemcsak azért lesz különleges, mert a virtuális valósággal is találkozhatnak a gyermekek, hanem mert a hét záróalkalmául is szolgáló vasárnapi istentiszteletet a Kossuth rádió közvetíti. A beszélgetésünkön jelen lévők nem emlékeznek rá, hogy valaha lett volna efféle szolgálata a mezőkeresztesi gyülekezetnek, és Tokár Sándor sem prédikált még úgy, hogy azt szerte a Kárpát-medencében hallhatták volna.

– Volt időnk felkészülni, már januárban megkaptuk a felkérést – mondja a lelkipásztor. A rádiókészülékek előtt ülők nemcsak az ő igehirdetését, hanem a gyermekek műsorát is meghallgathatják. Utóbbiban a táborban tanult énekek csendülnek fel, és elhangoznak az aranymondások is. Amiből viszont kimaradnak a rádióhallgatók, az az istentisztelet utáni közös fagylaltozás.

Beszélgetésünk e pontján átsétálunk a templomba. Csak néhány méter, de a csekély távolság is embert próbáló a harminchét fokos kánikulában, így valósággal kiráz a hideg a huszonhárom fokos térbe lépve.

Ahogy említettük, az épület legrégibb része középkori, de a templomot az ezerötszázas évek vége óta használó reformátusok többször átalakították, bővítették. Az Árpád-kori sekrestyét a Rákóczi-szabadságharc idején bontották el, az első nagyobb renoválás 1773-ban történt meg, a feljegyzések szerint ekkor még látszott az 1485-ös évszám az egyik falában, és ekkor készültek el a ma is használatos, rokokó stílusú padok. Néhány évre rá építették fel a templom harmincöt méter magas tornyát a nyugati homlokzat elé. Fél évszázaddal később oldalhajót építettek, majd karzatot emeltek. Erre a budapesti Rieger orgonagyár készített kétmanuálos, huszonöt regiszteres orgonát, amely pazar látvány ugyan, de teljesen eltakarja a középkori szentély gótikus, boltíves mennyezetét.

Bár kívülről nem látszik, a mezőkeresztesi templom hatalmas, ezerhétszázan is elférnének benne, évszázados padsorait egy évtizede fűtéssel tették komfortosabbá. Miközben közöttük sétálunk, Tokár Sándor arról beszél, hogy a nagy méretnek és a hozzáépítéseknek hátránya is van: borzasztó az akusztikája. – Annyira rossz, hogy amikor csak ötvenen vagyunk, mint egy átlagos vasárnapi istentiszteleten, az éneklés elveszik a nagy térben, de mikrofon nélkül a prédikációt sem értik a távolabb ülők – avat be a lelkipásztor. – A rádiós istentisztelet kapcsán hirdettem is már a gyülekezetnek, hogy a közvetítéskor üljenek a rádiós mikrofonok közelébe – teszi hozzá. Már felvették a kapcsolatot egy szakemberrel, aki segít megtervezni a templom új hangosítási rendszerét.

Megtudom, hogy nemrég nyertek pályázati forrást a templom felújítás előtti állapotfelmérésére. Hozzá nem értőként nézve az épület nincs rossz állapotban, bár a falak néhol vizesek, és látszik néhány repedés is rajtuk, akárcsak a fehérre meszelt síkmennyezeten. Tokár Sándor megjegyzi, hogy a fehér festék előtt csillagok tarkították azt, és a barna színű bútorok előtt a kék szín dominált a berendezésen. A telefonján megmutatja azt a sárospataki múzeumban kiállított padot, amely a templomukból származik: valóban kék színű, az előlapját borító kazetták egyikén Ádám és Éva látható az édenkertben.

– Az erdélyi templomok kékjére emlékeztetett, amikor először megláttam. Ott azok a templomok, amelyek nemesi településeken álltak, hagyományosan kék színezetet kaptak, amelyet leginkább jobbágyok látogattak, barnát. A kék, a nemesi szín a szabadságot, a barna pedig a földet, a földművelést jelképezte – mondja a lelkipásztor.

Kívülről is körbejárjuk az épületet, a hatalmas templomkert egyik oldalán régi korokat idéző kovácsoltvas kerítés fut, közepén kiskapu nyújt átjárást a szomszéd telekre, illetve nyújtott, mert most lánc és lakat akadályoz meg ebben. Azon a kapun közlekedtek a gyülekezet korábbi lelkipásztorai, a szomszédos telken áll ugyanis az öreg parókia, amelyet hamarosan visszavásárol a gyülekezet. Az épület felhasználását is kitalálták már.

– Családi bölcsődét szeretnénk indítani – tájékoztat Széplaki István, akinek a felesége a mezőkeresztesi bölcsőde és óvoda vezetője. Mint mondja, ehhez először át kell alakítani és fel kell újítani a házat. A tervek szerint a lelkészcsaládok régi lakhelye egycsoportos, hétfős gyerekmegőrzővé változik át.

Tokár Sándor személyes tapasztalata is alátámasztja, hogy van igény az intézményre. – Kisebbik gyermekünk ideköltözésünkkor még nem volt hároméves. Előre örültünk, hogy nem kell majd messzire vinnünk bölcsődébe, hiszen a parókia szomszédságában van. Csakhogy hiába van két tizenkét fős csoportja, hosszú a várólista – tudjuk meg a lelkésztől.

Beszélgetésünk végén a lelkipásztor történettel szemlélteti, milyennek látja gyülekezetét. Szerinte a mezőkeresztesiek odaadók, összetartók és nemes lelkűek. – Temetések után vettem észre ezt abban, amit eddig csak itt tapasztaltam. A szertartás végén az úgynevezett bejáró (a temető lelkészt kísérő egyháztag, Erdélyben latinosan funerator) a sír mellett megköszöni a jelenlevők részvétét és részvételét, erre pedig a következő mondattal válaszol a közösség: „Keresztyéni kötelességünk!” Ugyanezt az indulatot tanúsították irántunk, amikor februárban apósom autóbalesetben elhunyt, anyósom pedig mesterséges kómába került, miután mentőhelikopterrel a brassói kórházba szállították. A keresztesiek könyörgéses imaalkalmat szerveztek ekkor, a szomszéd gyülekezet lelkipásztorát kérték fel a vezetésére. Mivel itthon voltam a beteg gyerekekkel, én is részt tudtam venni. Az imádságok végén, az utolsó ének közben hívott a brassói kórházból Imola, hogy az édesanyja magához tért. Miután megköszöntem a harmincöt jelenlevő imatámogatását, és elmondtam, milyen csodálatosan működött Isten, nekem is a hagyományos fordulattal válaszoltak. Említettem, hogy Erdélyben a kékre festett templomi bútorzat színe a nemesi származásra utal. Lehet, vissza kellene térnünk erre a színre nekünk is... – veti fel Tokár Sándor a beszélgetésünk végén.