Krisztus óta tudjuk, minden népnek megvan a maga keresztje. Mi is hordozzuk a miénket becsülettel, de nem mindig jó kedvvel. E keresztnek jókora és súlyos darabját a trianoni békeszerződés teszi ki. A tragédia nem csupán az volt, hogy gyönyörűséges hegyeink, völgyeink, erdeink, vizeink és szépen megépített városaink idegen kézbe kerültek, hanem hogy velük együtt sok millió magyar testvérünket is elveszítettük. Mindez ahhoz a kereszthez tartozik, mely mindnyájunk, népünk és nemzetünk vállát nyomja. Ám Krisztus életében sem a kereszté az utolsó szó, hanem a föltámadásé, melynek záloga Isten és ember közössége, összetartozása volt. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondotta Jézus, mert ők szorosan összetartoztak. Mi is összetartozunk azokkal, akik idegen országban, mégis a hazájukban élnek, magyarul beszélnek, sírnak és vigadnak, magyarul álmodnak. Nemrégen Erdélyben jártunk. Gyönyörűséges, annyi szépséget kínálnak, hogy csak a töredékét tudjuk igazán magunkévá tenni, a lelkünkbe fogadni. Ám a tájnál is megrendítőbbek a találkozások: mind az összetartozásunk jelei. Mint egy nagygalambfalvai találkozás: székely református lelkész, Kányádi Sándor költő unokaöccse és hitvese fogadott bennünket, és beszélgetés közben éreztük, egy vérből valók vagyunk, összetartozunk. Ugyanígy történt ez minden alkalommal, amikor régi vagy új barátokkal találkoztunk.
A határokon átívelő kapcsolatok virtuálissá teszik azt, ami elválaszt egymástól, és valóságossá mindazt, ami összeköt. Ezért lehet ünnep számunkra az összetartozás napja. Nemrég orvosmisszió indult ismét Kárpátaljára gyógyítani. Mert az igazi összetartozás nemcsak szavakban, hanem tettekben is megnyilvánul. Jó volt hallani, amint határon túli testvéreink lelkesen újságolták, sok segítséget kapnak az anyaországtól, és nagyon hálásak ezért. Az összetartozás napja immár nem a trianoni tragédiára összpontosít, hanem arra az örök igazságra, hogy „az élet él és élni akar” (Ady). Az igazi összetartozás tenni akarás is. Illyés Gyula szerint a kis népeknek még levegőt is erőszakosan, egymásba kapaszkodva kell venniük a nagy népek árnyékában. A hét vesszőszál együtt törhetetlen, de egymagában mindegyik könnyen kettétörik. Az összetartozás érzése mindig egy lépés előre a szeretet útján, mely csak tartozik, és nem követel.
Nick Vujicic kezek és lábak nélkül született erre a világra. Nagy erőfeszítések árán megtanulta hordozni a keresztjét, és megtalálta önmagát. Teljes életet él, hogy tanúskodjon arról: ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges, ha valóban összetartozunk vele. Hazánkat Trianon megcsonkította, kezétől-lábától megfosztotta. Százegy esztendő telt el azóta, és mi is megtanultuk kezek és lábak nélkül hordozni a keresztünket, és megtanultuk, hogy összetartozunk.
A cikket a Reformátusok Lapja e heti számában is megtalálják, melyben más érdekes és értékes tartalmakat is olvashatnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!