Kik voltak a farizeusok és a szadduceusok?

„Az írástudók és a farizeusok Mózes törvényhozó székében ülnek. Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert nem azt teszik, amit mondanak. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhabojtjaikat; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” (Mt 23,2–7) Jézus szolgálata során végig éles kritikával illette a farizeusokat és az írástudókat. A képmutatás szimbólumaivá váltak, pedig a nép számára a buzgó vallásgyakorlást testesítették meg. Az ószövetségi korról beszámoló utolsó bibliai könyvek főként a Krisztus születése előtti V. századi eseményekről szólnak, bár Dániel könyvében találunk a II. századra való utalásokat is, valamint Malakiás könyve is valamivel később születhetett. Mindenesetre ekkor még nyoma sem volt zsidó pártoknak, hiszen a fogságból visszatérő nép éppen csak a helyét kereste régi-új földjén. Az ezt követő időszakban fokozatosan alakult ki az a rend, amely a judaizmust jelentette a Makkabeusok (zsidó uralkodók a római hódítást megelőzően), illetve később Jézus korában.

Előzményként szót kell ejteni az Ezsdráshoz köthető reformról is, amelynek következtében a judaizmuson belül a Tóra szerepe a korábbiakhoz képest még hangsúlyosabbá, mértékadóbbá vált. Emellett a templom is ekkortájt lett a gyülekezet hitéleti központjává, bár politikai szerepe továbbra sem volt elhanyagolható. A vallási élet nem szakadt el a társadalmi, politikai valóságtól, tehát a folyamatosan kialakuló csoportosulások és pártok egyszerre különböztek az írások értelmezésében, valamint társadalmi státuszukban, politikai nézeteikben.

Mielőtt bemutatnánk, hogyan nézhettek ki a különböző zsidó pártok a korszakban, érdemes néhány szót ejteni arról, honnan ismerjük őket. Josephus Flavius zsidó történetíró nagyjából Krisztus után 37 és 100 között élt, munkái jelentik a legfontosabb forrást a zsidóság életét illetően Nagy Sándor hódításától egészen a Krisztus utáni I. századig terjedően. A papi családból származó férfi volt az első zsidó háború idején Galilea parancsnoka, majd miután fogságba esett, átállt Vespasianushoz. A zsidó háború című művén érződik a későbbi császár és fia, Titus iránti elkötelezettsége, valamint igyekszik saját tetteit is igazolni, megmagyarázni. A zsidók története című írásában népe történetét foglalja össze a teremtéstől a háború kezdetéig. Célja, hogy érthetővé tegye a zsidó vallást a kívülállók, tehát a nem zsidók számára is.

Nem véletlen tehát, hogy „filozófiai irányzatokként” hivatkozik a szadduceusok, farizeusok, esszénusok, valamint zélóták csoportjaira. Ennek eredménye, hogy kevésbé a zsidó hitrendszeren belüli fontos vitáikat, szokásaikat emeli ki, inkább a görög–római filozófia keretrendszerében mutatja be őket. Ezért helyezi a hangsúlyt például a szabad akarat vagy a lélek halhatatlanságának kérdésére. Josephus összességében azt akarta közvetíteni olvasóinak, hogy a háborúért csupán a zsidóság egyes csoportjai, a lázadók, nem pedig a teljes közösség a felelős. Szerette volna felmutatni népe értékeit, ősi vallásukat és tiszteletre méltó szokásaikat, bizonyítani, hogy értékesek a birodalom számára. Ennek fényében az alább bemutatott irányzatok jellemző vonásait érdemes egy külső szemlélő értékeléseként tekinteni, nem pedig teljesen megbízható tényekként, még akkor sem, ha a leírtak bizonyos elemei könnyedén beilleszthetőek az Újszövetség által felvázolt képbe. Akkor egyáltalán miért ez alapján mutatjuk be őket? – adódik a kérdés. Azért, mert Josephus írásai a legrészletesebb nem bibliai források a Krisztus utáni korról, tehát rendkívül hasznosak lehetnek a megfelelő keretek között. Munkáiból a keresztyén teológia sokáig pusztán azt szűrte le, hogy a zsidóság Jézus elutasításával büntetést vont magára a szó földi értelmében is, míg Josephus pontosan azt akarta bizonyítani, hogy nem a nép egésze okozta a katasztrófát, amely a templom pusztulásához vezetett. Ebből kifolyólag szövegeinek értelmezése is kissé egysíkúvá vált a múltban. Amennyiben Jospehus írásaival együtt az Újszövetséget is a történelem részeként kezeljük – természetesen nem kérdőre vonva annak isteni ihletettségét és igazságát –, pontosabb képet kaphatunk a kor viszonyairól. Az alábbi bemutatásokban tehát Josephus szövegeire támaszkodtunk, amelyeket egyes pontokon az evangéliumokból ismert történetekhez kötöttünk.

A szadduceusok leggyakrabban a papok és az udvari emberek közül kerültek ki a Hasmóneus-korban, tehát arisztokraták voltak. Magukat Cádók főpaptól származtatták, a nevük is innen ered. A fennálló renddel szimpatizáltak, annak bárminemű megbontását elutasították, így a reformoktól is elzárkóztak. Az újítások forrása a Tóra különböző értelmezéseiből következhetett volna, így annak lehetőségét is elutasították, hogy az írások többféleképpen is magyarázhatók. A Tórát szó szerint kell venni – vélekedtek. Mindezek mellett az evangéliumokban is megjelenik egy fontos tulajdonságuk: nem hittek a lélek létezésében, így a feltámadásban sem. „Azon a napon szadduceusok is mentek hozzá, akik azt állítják, hogy nincs feltámadás…” (Mt 22,23) A szadduceusok számára abszurdnak hatott a halál utáni élet gondolata, erre utal a Jézusnak szegezett kérdésük is. Felvázoltak egy történetet, amelyben egy fiúutód nélkül elhunyt férfi özvegyét – Mózes törvénye szerint – elveszi a testvére. Majd a testvér is meghal, így annak másik testvére veszi át a helyét, mindez pedig megtörténik összesen hét alkalommal. Ekkor tették fel a kérdést: „A feltámadáskor tehát a hét közül melyiké lesz az asszony, hiszen mindegyiké volt?” (Mt 22,28) A feltámadás elutasításán felül az angyalok és démonok létezését is tagadták. Hitük és reményeik pusztán a földi életre korlátozódtak, így Isten országának megvalósulását is csak ilyen módon tudták elképzelni. Az irányzatot teológiai zártsága ellenére politikai értelemben nyitottság jellemezte. A Makkabeusok hatalomra jutásukat követően támaszra találtak bennük, a nagytanácsban is ők kerültek többségbe, amely a farizeusokkal szimpatizáló nép körében nemtetszést váltott ki. Később a római uralom alatt is vállaltak tisztségeket, így a hellenista hatásoknak is kitették magukat.

Az Újszövetségben sokkal többet emlegetett farizeusok köreiben nem játszott szerepet a származás. Az írástudók közül kerültek ki, tehát megfelelő műveltség és elkötelezettség esetén bárki bekerülhetett a soraikba. A farizeus név jelentése elkülönülő. Arra, hogy pontosan mitől vagy kitől különültek el, többféle magyarázat is létezik. Némelyek szerint a makkabeusi királyoktól és a szadduceusoktól távolították el magukat, míg mások szerint a hitbuzgóságuk az egyszerű emberek közül emelte ki őket. Ezenfelül olyan elképzelés is létezik, amely szerint a tisztátalan dolgoktól való elkülönülésre utal a név. A szadduceusokkal ellentétben a Tóra magyarázását szabadabban kezelték, hajlandók voltak elmozdulni a betű szerinti értelmezésektől. A „szemet szemért” elvet például a szadduceusok úgy magyarázták, ha valaki szándékosan kiüti a másik szemét, azzal kell lakolnia, hogy ő is elveszíti a szemét. Ezzel szemben a farizeusok mondhatni emberségesebben gondolkodtak, úgy értették mindezt, hogy az elkövetőnek a szem ellenértékét kellett kifizetnie büntetésként.

A farizeusok válaszokat kerestek az élet legfontosabb kérdéseire, például arra, mi vár ránk a halál után, lesz-e jutalma a jónak, illetve büntetése a gonosznak. Azt vallották, hogy a túlvilágon aratjuk le tetteink következményét, tehát hittek a lélek halhatatlanságában és a feltámadásban is. A vallásos szertartások és a parancsolatok megtartását rendkívül fontosnak tartották. Úgy vélték, ezáltal válhat Izráel az Úr számára elkülönített, szent néppé. Vallották, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, tehát képes a jóra és a rosszra egyaránt, Isten pedig akár az utóbbit is fel tudja használni a tervében, ám ez nem írja felül a személyes felelősséget. Éppen ezért az élet minden területére kiterjedő szabályokat dolgoztak ki, hogy azok segítsék a híveket a helyes úton, nehogy eltévelyedjenek. Az Újszövetségben már a megkövült törvények rabjaiként látjuk őket, akik a lényegről megfeledkezve a törvényt tették istenükké. „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.” (Mt 23,23–24) A jövőre pozitívan tekintettek, hitték, hogy közel a próféták által megjövendölt messiás eljövetele, tehát nekik kellett volna a leginkább felismerniük Jézusban az Isten Fiát. Az evangéliumokban Krisztus szinte folyamatosan vitatkozik velük, példázatokban inti őket, azonban nem azért teszi mindezt, hogy kevélységük miatt megalázza őket, hanem igyekszik felnyitni a szemüket: értük küzd, nem ellenük. Nikodémus személyében megismerhetünk a farizeusok közül olyan valakit az Újszövetségben, aki érdeklődik Jézus iránt, János evangéliuma szerint ő temeti el, tehát elképzelhető, hogy maga is hitre jutott. Példája segíthet abban, hogy ne pusztán a képmutatás két lábon járó megtestesítőit lássuk bennük. Fontos látni, hogy a történetíró a farizeusokat és a szadduceusokat két ellentétes pólusként vagy két markánsan eltérő csoportként mutatja be. Ezzel szemben Máté evangéliuma gyakorta együtt kezeli őket. Ennek oka az lehet, hogy az evangélista számára Jézus küldetése szempontjából Izráel egészét testesítették meg. Egyezés azonban az Újszövetség és Josephus Flavius munkái között, hogy a farizeusokat látjuk a vidéken élő népesség körében népszerűbbnek, nagyobb hatásúnak. Erre enged következtetni az a tény is, hogy az evangéliumokban a szadduceusokkal Krisztus csak Jeruzsálemben találkozik. A két csoport közötti különbség egyébként Az apostolok cselekedetei 23. részében is kiemelkedik, amikor a nagytanács Pál ügyét tárgyalja: amint az apostol megemlíti a feltámadást, „nagy kiáltozás támad”.

A két nagy párthoz képest gyökeresen mást gondoltak az Isten szerinti életről az esszénusok, akik a társadalomból kivonulva, a falvak határaiban éltek, szoros közösségekben. A bűnök és problémák forrását a vagyonszerzésben és a hatalomra vágyásban látták. Földműveléssel, halászattal foglalkoztak, az ebből származó jövedelmeiket pedig megosztották egymással, senki sem rendelkezett önálló vagyonnal. A közösségükbe belépőknek családjukat is hátra kellett hagyniuk, majd a közösségen kívül töltött próbaév után jöhetett a noviciátus kétéves időszaka. Mindez egy tisztulási rítusban csúcsosodott ki, amely után teljes jogú taggá válhatott a jelentkező, és részt vehetett a szent étkezéseken. Az esszénusok közösségében minden tag egyenlőnek számított, mindannyian szolgáltak, stabil rend és struktúra jellemezte közösségeiket. Megkülönböztették a főpapok, léviták, laikusok és noviciátusok rendjét, a papi tisztaságot azonban mindenkitől elvárták. Kiemelten ügyeltek az istentiszteleti fegyelemre, a különböző rítusok és liturgiai elemek precíz megtartására a közösségi alkalmaikon és az étkezéseken. Az elöljáróikat, felügyelőiket és a rangidős tagokat tisztelet övezte, aki pedig nem tartotta meg a rendet, azt szigorúan, akár kizárással is büntethették. Ez a fajta fegyelem azonban ideális esetben egymás segítésével és szeretettel társult.

A hierarchia tetején a tagok demokratikus közössége, a nagygyűlés állt, amely a legfontosabb kérdésekben döntött. Az esszénusok közössége nőtlen férfiakból állt, akik a közelgő vég szent háborújára készültek, ha nem is harci kiképzéssel. Hitték, hogy a Tóra a természet rendjén alapszik, és az elkerülhetetlen végítélet helyre fogja állítani a természet, valamint a társadalom rendjét is. Egyes csoportjaik a Krisztus utáni első század végén, a zsidó háborúban látták mindezt megvalósulni, így fegyvert fogtak, de Jeruzsálem pusztulásakor odavesztek. Josephus szinte rajongással beszél az esszénusokról, feltehetően őket tartotta a legtöbbre a három párt közül. Az Újszövetség azonban még csak meg sem említi ezt a csoportosulást. Vajon miért? – vetődik fel a kérdés. Feltehetően azért, mert zárt közösségekben, a közügyektől távol éltek, tehát nem volt alkalmuk Jézussal konfrontálódni.

A három legfontosabb irányzat mellett mindenképpen említést kell tenni a zélótákról is, akik a szadduceusokhoz, farizeusokhoz és esszénusokhoz képest új csoportosulásnak számítottak. A Krisztus után 6-ban elrendelt cenzus idején született meg a zélóták közössége. Azzal igyekeztek maguk mellé állítani a népet, hogy hirdették, az adózás alapját jelentő népszámlálás segítségével teszik őket rabszolgává a rómaiak, akik ellen fegyverrel is fel kell lázadni. A következő évtizedekben mozgalmuk folyamatosan nőtt, egyre többen támogatták őket. Krisztus tanítványai között is tudunk egy zélótáról, Simonról (ApCsel 1,13), aki Jézus fegyveres harchoz való viszonyulásából kiindulva bizonyára csak korábban tartozott ehhez a rendhez. A zélóták tevékenysége végül a zsidó háborúban csúcsosodott ki, amely egyben a megsemmisülésükhöz is vezetett. Josephus főként őket teszi felelőssé az események tragikus kimeneteléért.