Kölcsey Hymnusa – közép-európai tükörben

Bevezetőül érdemes megjegyezni, hogy a nemzeti himnuszok nagy többsége nem követi az irodalmi műfaj mintáját. A mi esetünk inkább kivételnek tekinthető. A görög hümnosz szó hőséneket jelentett, általában felsőbb, isteni erők megnyerését volt hivatva szolgálni. A kultikus költészet egyik ősi formája volt ez az ókori mezopotámiai, egyiptomi himnuszoktól kezdve, amelyek isteneket, uralkodókat dicsőítettek. Dávid király zsoltárai szintén ennek az irodalmi műfajnak a megfelelői. Az irodalom történetében az ógörög hagyománytól a középkoron át megtaláljuk a himnusz műfaját, amelynek fontos szerepe volt a keresztyén kultúrában. A világirodalom számos kitűnő képviselője fordult később is e hagyományhoz. A nemzeti himnuszok között azonban – műfajukat tekintve – sokkal több ódát, hazafias dalt, esetleg indulót találunk, a szlovénok himnusza pedig (France Prešeren: Pohárköszöntő, 1844) formáját nézve anakreoni bordal. Tartalmukat tekintve ezek a versek a hazát és a nemzetet dicsőítik, a szülőföldi tájat és a közösségi emlékezet fontos eseményeit idézik föl. Általában nem nemzeti jelképnek készültek – Kölcseyé sem –, a közvélekedés tette őket azzá rövidebb-hosszabb idő alatt. Szerepet játszott benne az alkalmas zenei forma megteremtése, nem utolsósorban pedig maga a történelem. Józef Wybicki 1797-ben született lengyel himnuszát (Nincs még veszve Lengyelország) a napóleoni háborúk lengyel légiói és az 1830–31-es szabadságharc emelte nemzeti jelképpé, ahogy nálunk ebben az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak a szerepe volt a meghatározó. Maguk a költemények nagyobbrészt a nemzetté válás első és második nagy hullámának az idején – az 1830–40-es években, illetve 1860 és 1890 között – születtek.

A műfajt illetően tehát a mi himnuszunk különbözik a szomszédainkétól. A haza és ország képének bemutatását, a közösségi emlékezetet tekintve azonban számos olyan elemet tartalmaz, amely a közép-európai sors hasonlóságaira utal. Ebben a megközelítésben kívánjuk vizsgálni Kölcsey Hymnusát. Hiszen a modern nemzetté válás útja más volt a mi térségünkben, mondhatjuk úgy is: nyugattól keletre és kelettől nyugatra. Különbözött nálunk ez a folyamat a nyugati (francia, angolszász) mintától és az orosz birodalmi nemzetétől is. Önálló, szuverén állam nélkül, számos vegyes anyanyelvű, kulturálisan-felekezetileg sokszínű régióval kellett hozzákezdeni a nemzetépítéshez, és ebben a kultúrának – főleg pedig az irodalomnak – meghatározó szerepe volt a XIX. század első felében. Szükség volt hozzá sok egyéb mellett olyan jelképekre is, mint a közösen énekelhető himnusz.

Idén lesz negyven éve, hogy Párizsban megjelent Milan Kundera nevezetes esszéje (Az elrabolt Nyugat), amelyben így határozta meg Közép-Európát: „Az Oroszország és Németország közötti kis nemzetek bizonytalan övezete. Hangsúlyozom a két szót: kis nemzeteké, melyeknek veszélyeztetett a léte, eltűnhetnek, és tudatában is vannak ennek.” Nem tekinthető véletlennek ezért, hogy a mi világunk több himnuszában is megtaláljuk a vihar toposzát.

Az 1844-ben született szlovák himnusz (Villámlik a Tátra fölött – Janko Matúška alkotása) ezzel a képpel kezdődik:

„Tátra fölött villám járja dühös táncát,
bátorság, testvérek, elmúlnak a vészek,
s él, győz a szlovákság.”
(Baranyi Ferenc fordítása)

Antun Mihanović horvát himnuszában (Horvát haza, 1835) az Árkádia képeivel bemutatott idilli haza sorsának sötét oldalát mutatja az Una folyón túli (boszniai) horvátok nehéz sora:

„Una habját köd belepte?
Miéink e gyászos jajok?
Ki hí halált ily epedve?
Szabadok ők, avagy rabok?”
(Csordás Gábor fordítása)

Josef Kajetan Tyl cseh himnuszában (Hol vagy, hazám?, 1834) ideális tájként jelenik meg a csehek földje, amelynek népére Isten áldását kéri a költő, abban a reményben, hogy

„nemes lélek fürge testben,
tiszta szellem, harcra bátor
erő győz a pusztuláson”
(Ágh István fordítása).

A magyar történelem tragikus fordulatát Kölcsey versében epifánia, a megjelenő isteni erő beavatkozása érzékelteti:

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben”

A széthúzás, az egyet nem értés átka szintén fontos motívum több közép-európai himnuszban. A szlovén Pohárköszöntő üzenete egyértelmű a nemzet építőinek:

„Erő és egyetértés; /
Szép tisztességért vívjatok”
(Tandori Dezső fordítása).

A román Mureșanu így veszi számba Visszhang (1848) című költeményében ezeket a bűnöket:

Pusztított benneteket
a nagy gonoszság /
És a vak széthúzás a Milcov folyónál
és a Kárpátoknál”
(nyersfordítás).

A folyó Moldva és Havasalföld határára utal, a Kárpátok pedig arra a hegységre, amely elválasztja egymástól a román nép részeit. A szerb Đorđević királyhimnuszában (Az igazság Istene, 1872) reményét fejezi ki a költő: „Egyetértés lesz a sátán veresége / és a szerbség legerősebb vára” (nyersfordítás). Kölcsey már-már szenvtelenül jegyzi föl történelmünk egyik tanulságaként: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre.”

A fent említett himnuszok szerzőiről el lehet mondani, hogy kivétel nélkül fontos szerepet játszottak nemzeti kultúrájukban, társadalmuk életében. A lengyel Wybicki Kölcseyhez hasonlóan jelentős politikai szerepet vállalt, a horvát Mihanović Fiumét képviselte a magyar országgyűlésben, majd diplomataként tevékenykedett. A szlovák Matúška nemcsak romantikus költő volt, hanem 1848-ban lelkes forradalmár, később pedig tisztviselő a Bach-korszakban, a cseh Tyl történeti drámákat írt, népszerű publicistája volt Prágának. A szlovén France Prešeren a romantika világirodalmi rangú képviselője, a román Andrei Mureșanu korának jeles esszéistája és költője, a szerb Jovan Đorđević pedig az első szerb nemzeti színházat alapította meg Újvidéken. Az ukrán Pavlo Csubinszkij költő volt és néprajzkutató, akinek cári száműzetésből is kijutott az életében.

A lengyel légiók híres indulója kezdő sorában Lengyelországra hivatkozik. Akkor, amikor már ez az ország két éve nincs rajta Európa térképén. Ezért írta később (1842-ben) Mickiewicz, hogy a lengyel haza eszméje nincs területhez kötve. A vágyak és remények hazája ez, amelyről azonban soha nem szabad lemondani. Hasonló ehhez a horvát himnusz gondolkodása is, mivel a közjogi hagyomány „Háromegy királysága” (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) 1835-ben nem létezett, ám ez volt a nemzeti mozgalom célja. A cseh himnusz kérdésére egyértelmű a válasz: „Csehek között van az én hazám!” Eszerint a történelmi tartományok (Csehország, Morvaország, Szilézia) német anyanyelvű polgárai nem tartoznak hozzá. Prešeren a szlovénok hazáját (Slovencev dom) említi versében, s ezen a Habsburg tartományokban (elsősorban Krajna, Stájerország, Karinthia) élő szlovénságot érthetjük.

Nemzeti himnuszaink gyakran beszélnek erről a hazáról megszentelt helyként, ideális tájként, amelyben megtalálhatók a bibliai Éden és Kánaán, továbbá a görög mitológia Árkádiájának a vonásai. Földi paradicsomként jelenik meg a cseh himnuszban a haza, a mindössze két hétsoros versszak valójában e csodálatos táj dicsőítése. Ugyanez a metafora olvasható a bolgár Cvetan Radoszlavov versében is: „Drága haza, / Te vagy a földi paradicsom”. Kölcsey a Hymnusban az ország hagyományos földrajzi jelképeivel rajzolja meg a haza képét (Kárpátok, Tisza-Duna), és humanista eredetű toposzokkal érzékelteti földünk Kánaánra emlékeztető termékenységét:

„Értünk Kúnság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.”

Idilli világ bontakozik ki előttünk a horvát himnuszban, amely a természet, a mezei munka, a pásztorok és az esti mulatság bemutatásával Árkádia képét idézi. A szlovák himnusz költője Slovenskót mond a versben, ez akkor csupán a szlovákok által lakott területet jelentette, így Baranyi Ferenc pontosan fordította Szlovákföldnek, hiszen abban az időben külön közigazgatási egységként nem létezett Szlovákia.

A nemzeti önazonosság megteremtésében fontos szerepük volt a földrajzi tér szimbolikus elemeinek. Magától értetődő, hogy a mi nemzeteinknek is vannak Sionjai és Olümposzai, Jordánjai és Nílusai. A szlovák nemzeti tudatban meghatározó jelkép a Tátra, a Felföld – mint maga a haza. A nemzeti mozgalom 1848-ban fogadta el nemzeti jelképnek az országcímer hármas halmot és kettős keresztet tartalmazó felét, a hegyvidékkel való azonosulást tanúsítva. A szlovák himnusz kezdő sora ezt a nemzeti tájat idézi meg. A Kárpátok képe egyébként megjelenik még a magyar, a román és az ukrán himnuszban is. Nálunk a honfoglalás helyére utal, a románoknál szétválasztja a nemzet részeit, az ukránoknál pedig a sztyeppék mellett a hegység az ország másik fontos emblémája. A Dunát szintén több közép-európai himnuszban megtaláljuk, a mienké mellett a románban, a bolgárban és a horvátban is. „Átkelünk a Visztulán, átkelünk a Wartán” – olvashatjuk a lengyel himnuszban a remélhető fölszabadító háború útjára utalva, miszerint délről (Galícia felől) haladna észak felé a lengyel sereg. A Visztula az egész lengyel haza metaforája, a Warta folyó pedig a Poznań környéki régióé. Az ukrán himnuszban sorra következnek az ország földrajzi emblémái: a Szján folyó és a Don, a Fekete-tenger meg a Dnyeper.

Visszatekintve az elmúlt kétszáz esztendőre jól érzékelhetjük, hogy milyen tartalmakat erősítettek meg a közép-európai himnuszok a közösségi emlékezetben. A maguk irodalmi módján sűrítéssel fogalmazták meg a nemzeti történeti narratívát, az eredetmítoszoktól a múlt meghatározó eseményeinek fölidézéséig, a magyar–hun rokonság („Bendegúznak vére”) vagy a dák–római származás említésétől a költő jelenkoráig. Kölcsey szembeállítja a dicső múlt és a nemzeti romlás századait egymással. A román Mureșanu Traianus római császárt, majd a középkor hős vajdáit veszi sorra (beleértve a „Korvinokat”) egészen a remélt nemzeti egység jelképéig, Vitéz Mihály vajdáig, akinek megadatott, hogy rövid ideig nemcsak a dunai fejedelemségeknek, hanem Erdélynek is uralkodója lehetett. Wybicki költeményének a lengyel szabadságküzdelmek állnak a középpontjában. Csubinszkij ukrán himnusza elsősorban a nemzeti önállóság legfőbb jelképét, a kozák hagyományt hangsúlyozza.

A nemzeti múlt számos egyéb fontos szereplői is megjelennek a himnuszok költői színpadán: a mi esetünkben a honszerző Árpád és a Bécset meghódító Mátyás király. A lengyeleknél Stefan Czarniecki hetman (hadvezér), a svéd megszállókkal vívott XVII. századi háború győztese, a szabadsághős Tadeusz Kościuszko, nem utolsósorban pedig az a Jan Henryk Dąbrowski tábornok, akinek himnusszá vált indulóját éneklik a lengyel legionáriusok.

Talán vázlatos áttekintésünk alapján is látható, hogy kulturális kódunknak e szöveges elemei mennyi hasonlóságot mutatnak egymással, ha a sorsközösség gondolatát nem hozzák is szóba. A modern nemzetté válás útjának mindenképpen fontos dokumentumai, s a XXI. század követelményei között arra figyelmeztetnek, hogy nemzeteink jövője szempontjából elengedhetetlen az összetartozás gondolatának erősítése.