„Kötelező olvasmány” vagy lelki táplálék?

Az idei tanévtől a középiskolások már úgy ismerkednek Jókai Mór és Herczeg Ferenc alkotásaival, hogy az érettségin az ő gazdag életművükről is számot kell majd adniuk. Kötelező olvasmányuk lesz Wass Albert, és végre bekerült a Nemzeti Alaptantervbe a szintén nagy értéket teremtő és ugyancsak népszerű Szerb Antal művének legalább egy része is.

Ám elkeserítő, hogy az utóbbi években unásig hallhattuk percemberkék – meg nem gondolt – nyilatkozatait: ne állítsunk szobrot Wassnak, és ne is olvastassuk őt az iskolásokkal! Szürke szellemek, nyakukban táblákkal, biztattak közösségi oldalakon az ő feledésére. És zengték hasonlók, hogy ne tanítsuk Herczeget, Szabó Dezsőt, sőt Jókait se.

E kinyilatkoztatók vajon olvasták-e a szeretetet a létezés alaptörvényének valló-élő Wass Albert Az én titok-karácsonyom vagy az Angyalka című elbeszélését? Ismerik-e az 1942. december 24-én közölt megrázó erejű vezércikkét, a Karácsonyi levelet? Hallottak-e már Szabó Dezső vallomásos és az anyanyelv mély szeretetéről is tanúskodó, Életeim című önéletírásáról? Voltak-e kezükben az ő olyan szép elbeszélései, mint A szenvedés, a Megtépázott napló, amelyek minden létező – kivált az elesettek– iránti azonosuló együttérzés bizonyságtételei? Tudnak-e Herczeg Ferencnek a teremtett világ épségét és szépségét féltőn óvó tárcaesszéjéről (Fekete szüret a Badacsonyon), amelyet az ima szakrális hangja hat át? Olvasták-e az ő meghatóan tündökletes, Az aranytrombita című meséjét vagy a Lószőr-vitéz megrendítő és felemelő novelláját?

„Jókait azért nem tanítom, mert szerintem nem elég jó” – lőtte az éterbe esztétikai érvnek aligha nevezhető vélekedését egy tanár. Nemrég egy író lapidárisan azt nyilatkozta: Az arany embert ki kellene venni a kötelező olvasmányok sorából: „Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható, és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. […] Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy”, és így tovább…

Biztos, hogy mindnyájuknak kedvét szegi?

A citált odamondogatásokra Vitéz Ferenc esztéta lapunkban tett nyilatkozatából idézek: „Jókai az e-book felületén is élő marad, sokkal hamarabb meg fognak halni azok, akik el akarják őt feledtetni.”

Hogy megmérgezné a diáklelket Az arany ember? Igen, a szó nemes értelmében valóban. Mert – élményszerű – elolvasása után másképp akarunk élni, mint előtte. Nem, ez a regény semmi rosszra nem tanít. Inkább arra (is) nevel, hogy lehet teljes szívvel szeretni, mint Noémi érez Tímár és – sok hányattatás után – Tímár Noémi iránt. A hajós a szó szerinti olvasatban földrajzilag vonul ki a pénzvilágból, a társadalomból. Ám a Senki szigete olvasható a lelki-szellemi exodus „helyeként” is: a hős odahagyja azt a miliőt, amelyben csodálják, s „elvitorlázik” abba, melyben szeretik. A sziget tehát a teremtett világban megtalált menedék biztonsága is, a magunk teremtette bensőséges, testi-lelki-szellemi otthon, mindnyájunk megvalósítható eszménye. A szerelem szentségét valló regény ekképp az elveszett Paradicsom visszaszerezhetőségének örök reményével teli. Az emberlényt biblikus mélységben ismerő Jókai modern emberábrázolására kiváló példa ez a – morális és egzisztenciális konfliktusokat is megjelenítő – mű. Mint minden nívós alkotás, meghosszabbíthatja, mélyítheti a mai, egyszersmind örök emberi problémákról szerzett élettapasztalatainkat, mint az elvágyódás vagy kivonulás, csodálat vagy szeretet, látszat- és igazi élet összefüggései, az eltévesztett élet belátása és a „nekem való élet” igényének ébredése, igazi énünk keresése.

Jó volna, ha e műveket nem zord tartalmú „kötelező” olvasmánynak, hanem nélkülözhetetlen lelki-szellemi tápláléknak tekintené a mindenkori diák! Efféle igények bimbóztatásához persze kiváló pedagógusok is kellenek. Rájuk amúgy sem kis feladat hárul: klasszikus értékeket (is) közvetíteni napjaink kibertérben káprázó emberei számára, méghozzá a sokat emlegetett értékzavar: talmiságok tobzódása, művirágok bimbózása idején.