Közöd?

Sok évvel ezelőttről maradt bennem egy reklámjelenet. Akkor sem tudtam, mit reklámoz, ma sem, mert leragadtam a kis jelenetnél: egy tagbaszakadt, lezser öltözékű férfi és egy nyolc-tíz éves kisfiú ült egy padon. A férfi kérdezett valamit (a kérdésre sem emlékszem), s a kisfiú lazán és elutasító hangon visszakérdezett: „Közöd?” Azóta is sokszor eszembe jut, amikor úgy zsigerből segítenék, megszólítanék, kérdeznék. Van hozzá közöm? Nem kapnék esetleg hasonló választ? „Nem jó az embernek egyedül.” Sóvárgunk arra, hogy közünk legyen valakihez, az embereknek hozzánk. A közösségi felületeken mindenki megosztja önmagát, miközben egyre többen magányosak, a kapcsolataink egyre felszínesebbek. Ezek az internetes felületek csak virtuális, azaz nem valóságos közösséget jelentenek! A valóságban egyre elszigeteltebbek vagyunk. Ennek meglátásom szerint az az oka, hogy a közösségvállalás másokkal, ennek gyakorlása fárasztó, és sebezhetővé tesz. Pedig minden krízis megmutatja, mennyire szükségünk van együttérzésre, nem gyűlöletből, hanem féltő szeretetből fakadó, védett közegben kimondott kritikára, helyreigazításra, összetartásra. Egymással való kapcsolatra vagyunk teremtve, ezt azonban megrontja a bűn, éppen ezért drága ajándéka a megváltottaknak a gyülekezet, a meghitt testvéri, lelki közösség lehetősége. „Ha azt mondjuk, közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,6–7)
Mindezt az az engem mérhetetlenül zavaró jelenség juttatta eszembe, hogy az élet némely területén mindenki szakértőnek hiszi magát… Rengetegen kényszert éreznek arra, hogy beleavatkozzanak, véleményt, sőt ítéletet formáljanak olyasmikről, amikről csak részleges információik vannak, hozzáértésük meg még annyi sincs. Mintha népszavazás döntené el, mi a valóság, s mindenki részt akarna venni rajta. Ez a legfeltűnőbben pedig az általam csak idézőjelesen közösséginek tartott felületeken jelenik meg, de az élet sok más területén is tapasztaljuk, mennyi mindenbe szólnak bele olyanok, akiknek ez nem dolga. Talán magunkon is tapasztaltuk már, milyen nehéz csendben maradni egy értekezleten, amikor pedig nem a mi területünkről van szó, milyen nehéz megállni, hogy ne szóljunk bele abba, a másik ember hogyan végez el egy-egy hétköznapi ügyet. Milyen könnyen kicsúszik a szánkon valamilyen diagnózis, amikor valaki az egészségével kapcsolatban panaszkodik. Gondoljunk csak az anyós-meny helyzetekre és az ehhez hasonló emberi viszonyokra! Megdöbbentett, amikor kikerestem azt az Igét, amely erről a jelenségről eszembe jutott: „Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő vagy mint más dolgába avatkozó.” (1Pt 4,15) Sokszor találkozunk azzal, hogy az emberek ott, ahol helyt kellene állniuk, elkerülik a konfliktust, a beavatkozást (ez manapság a szülői felelősség alóli kibújás tipikus területe), ahol meg nincs dolguk, ott hangosan beleszólnak az ügyekbe. Ebből kerekednek fergeteges bejegyzések, kommentek – főleg olyanokkal kapcsolatban, akiknek sohasem kell majd a szemébe nézni vagy akik kiszolgáltatottak. De a bűnsor, amelyben a más dolgába való beleavatkozás is szerepel, meghökkentő. Gondolt már valaki egy-egy kommentje előtt erre?
Közünk van a többi emberhez! Tartozunk legalább a felebaráti szeretettel. A szeretet azonban nem más dolgába avatkozó, hanem helytáll a maga helyén. Gyakoroljuk a közösséget a családban, a gyülekezetben, legyünk vendégszeretők! Viszont óvakodjunk attól, hogy abba avatkozzunk bele, amit Isten nem ránk bízott!

A szerző óvodapedagógus