A vakvezető kutyák nem csupán segítők, hanem valódi társak is, megváltoztatják a gazdájuk életét, miközben kölcsönös bizalom és az együttműködés alakul ki közöttük. A születése óta látássérült Durgonics Tamással a vakvezető kutyákkal kapcsolatos tapasztalatairól beszélgettünk, arról, hogy nemcsak vezetni tudják gazdájukat, de a hitében és a személyes fejlődésében is segíthetik őt.
Mióta vesz igénybe segítőkutyát?
Szimbát nem igénybe veszik, ő családtag! Egy film hatására még 1998-ban, tizennyolc évesen döntöttem úgy, hogy vakvezető kutyát szeretnék. A film az első hivatalosan kiképzett vakvezető kutya és a gazdája történetét mutatta be. Egy amerikai fiatalember, aki ökölvívó, egy mérkőzés során elveszíti látását egy súlyos ütés miatt. A történet az 1920-as, ’30-as években játszódik, amikor még nem volt elterjedt a fehér botos közlekedés. A férfi sokáig az emberek segítségét veszi igénybe, akik kísérik, de csalódik bennük. Egy újságcikk révén tudomást szerez arról, hogy Svájcban vakvezető kutyákat képeznek ki, és úgy dönt, hogy ő is megpróbálja. Így lesz Amerika első kiképzett vakvezető kutyájának gazdája. Ez a film inspirált engem is, hogy beadjam az igényemet. Addig fehér bottal közlekedtem, de ez a történet erősítette meg bennem a kutya iránti szeretetet és a döntés meghozatalát.
Mikor és hogyan veszítette el a látását?
Koraszülöttként, hat és fél hónapra születtem. Az inkubátorban oxigéntúladagolást kaptam, ennek következtében vesztettem el a látásomat. Minimális fénylátásom van, amit hivatalosan fénysejtésnek neveznek. A napfényt például látom, ha az megfelelő szögben éri a retinámat. Ezt leszámítva nincs látásmaradványom. Korábban volt valamennyi, de ez idővel teljesen eltűnt.
Hogyan kezdett el dolgozni a kutyájával?
Szimbával, a mostani társammal sokkal könnyebb dolgom volt, hiszen előtte már négy vakvezető kutyával dolgoztam, így van némi rutinom. Szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot, amit a kiképzője is megerősített. A vakvezető kutyák munkája különleges. Nemcsak azt kell elérni, hogy a kutya engem tekintsen vezetőjének, hanem azt is, hogy a munkánk során időnként ő hozza meg a döntéseket, helyettem. Például, ha veszélyhelyzet van, akkor rövid időre átveszi az irányítást, majd visszaadja nekem. Ez egy speciális együttműködés. Szimba gyorsan rájött, hogy maximálisan egymásra vagyunk utalva, hiszen egyedül élek, és ritkán van látó segítségem. Ez a kölcsönös bizalom az alapja a kapcsolatunknak. Ő segít nekem a közlekedésben, én pedig gondoskodom róla – élelemmel, állatorvosi ellátással, szeretettel.
Volt olyan pillanat, amikor szembesült azzal, hogy teljesen megbízhat a kutyájában?
Számtalan ilyen eset volt az elmúlt huszonnégy évben, amióta vakvezető kutyákkal élek. Különösen a zebrán nyújtanak nagy segítséget. Egyszer például egy úttesten haladtunk át, amikor nekem zöld volt. Már majdnem átértünk, amikor a kutyám hirtelen félrerántott, mert egy szabálytalanul közlekedő autó különben elütött volna. Az életmentő ugrásai mindig emlékeztetnek arra, hogy ezekben a kutyákban maximálisan meg lehet bízni.
Van e hasonlóság egy segítőkutyába és az Istenbe vetett bizalom között?
Igen, sokat tanultam tőlük, különösen Szimbától. Református vallástanárként és hittanoktatóként a hitben való vezetést fontosnak tartom. A kutyámba vetett bizalom hasonlít ahhoz, ahogyan Isten vezetésére kell hagyatkoznunk. Amikor például télen, hóban közlekedünk, és a járda nincs letakarítva, teljes mértékben rá kell bíznom magam. Csak annyit mondok neki, hogy „tovább, előre”, és ő biztonságos útvonalat talál. Ez egy olyan helyzet, amikor vakon kell követnem őt, és ez az Istenben való bizalomra is emlékeztet. Szimbától leginkább nyugalmat és türelmet tanulok. Példaként szolgál arra, hogyan legyek szelídebb és alázatosabb, ahogyan Jézus tanítja. A kapcsolatunk folyamatosan fejleszti bennem ezeket a tulajdonságokat.
Mindenkinek való vakvezető kutya?
Fontos, hogy felelősen döntsön az, aki kutyát szeretne. Ez nem egy eszköz, amit le lehet tenni, mint egy fehér botot. Egy élőlényt fogad maga mellé, akiről gondoskodnia kell: etetni, mozgatni, állatorvoshoz vinni és szeretni. Csak akkor vágjanak bele, ha készek hat-nyolc évre vállalni ezt a felelősséget. Szükséges az is, hogy legalább alapszinten tudjanak fehér bottal közlekedni, mert a kutyával is nekik kell meghatározniuk az útvonalat. Ha mindez megvan, akkor a kutya nemcsak segítő, hanem igazi társ lesz az életükben. A vakvezető kutya és a gazdája közötti kapcsolat sokkal mélyebb, mint egy hobbikutya és a gazdája közötti viszony. A kutya mindig a gazdája mellett van, éjjel-nappal. Ez az egymásra utaltság teszi igazán szorossá ezt a kapcsolatot.
