Már semmi sem magától értetődő

Az egyik, amit megtanultunk ebben az évben, hogy a magától értetődő nem létezik.

„Találkozunk a nagymamánál.” „Holnap megnézzük a moziban azt a filmet.” „Hétfőn megbeszéljük a suliban.” „Vasárnap megyünk a templomba.” Néhány mondat azok közül, amelyekben sziklaszilárdak voltak. Hiszen a nagyi mindig szívesen látott minket. A mozi azért van, hogy filmeket nézzünk. Amikor nincs szünet, nyolckor becsengetnek. Vasárnap pedig nyitva a templom. Sziklaszilárd tények, mindig is így volt, mindig is így lesz.

De nem. Meg kellett élnünk és meg kell értenünk, hogy egyáltalán nem természetes az, amit mi annak veszünk. Azok, akik átéltek egy világháborút, ismerik ezt az érzést már régóta, most mi is megismertük. Egy világjárvány kellett hozzá.

Lehet lázadozni ellene, lehet beletörni, lehet visszasírni a kényelmes evidenciákat, de nem érdemes. Amúgy is csak illúzió volt. És még csak nem is tragédia, ha átállítjuk magunkat. Hiszen ha nem természetes az, amit egyébként naponként megélünk, amit adottnak veszünk, akkor ajándék. Hirtelen értékesebb lesz minden, azzal, hogy sérülékeny és veszendő.

És nemcsak ajándék lesz minden, hanem lehetőség. Amivel élni kell, amit be kell tölteni, amiben százszázalékosan jelen kell lenni. És így lesz súlya a nagymamánál való családi alkalomnak, a mozijegyvásárlásnak, az évnyitónak. Súlya lesz az énekeskönyvünknek.

Köszönjük Urunk, ezt a súlyt, hogy észrevettük a megszokott dolgaink értékét, hogy rádöbbentünk, semmi sem érkezik csak úgy magától. Semmi sem természetes, még a folyton visszatérő, a mindennapos, a nyűggel teli is kegyelem. Épp ezért értékes, és így lesz maradandó minden. Az is, amit mi teszünk hozzá.