„Mert nem szégyellem az evangéliumot…”

Sokan kerülhettünk már ilyen helyzetbe: egy társaságban jó lett volna kimondani, megvallani, hogy Jézus követői vagyunk, mégis inkább csendben maradtunk. Érthető, hiszen mai világunkban sok helyzetben azt kell átélnünk, hogy keresztyénként egy adott közösségben kisebbségben vagyunk. Pál apostol példájából erőt meríthetünk, mert ő a hatalmas Római Birodalomban sok városban megfordulva elszenvedett még üldöztetést is a Krisztusról való bizonyságtételéért, mégsem szűnt meg továbbadni a megváltó Jézus Krisztusról szóló örömhírt. A birodalom fővárosában nem ő alapította a keresztyén gyülekezetet, de őket is személyesen fel akarta keresni, és mielőtt odautazott volna, előreküldött egy levelet, vallva arról, hogy ő kiben hisz, mit hisz, hogyan él. A rómaiakhoz írt levele első fejezetében olvassuk a címben idézett részletet: „Mert nem szégyellem az evangéliumot.” (Róm 1,16a)

Vajon miért fogalmazott így az apostol: „nem szégyellem”? Az ókorban az emberek között az egyik legfontosabb különbségtételt ez a szempont határozta meg: tisztelet járt-e valakinek, vagy pedig szégyent hordozott. A szégyent hordozók körébe soroltak sokakat. Itt most csak egy példát hadd említsünk: szégyenteljes büntetésnek számított, ha valakit keresztre feszítettek. Pál a keresztre feszített Jézusról állította azt, hogy ő az embereknek bűnbocsánatot szerzett, mert magára vállalta minden ember büntetését. Jézus kereszthalála az embereknek üdvösséget szerez – ez az ókori pogány ember számára „bolondságnak” tűnt (vö. 1Kor 1,23).

Pál apostol mindenkinek kész volt az evangéliumot hirdetni. A fent idézett mondat előtt ezt írja: „Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok. Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok.” (Róm 1,14–15) A birodalom fővárosában sem szégyellte a Jézus Krisztus megváltó haláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Hadd jusson eszünkbe példája mai élethelyzetekben is! Amikor például egy társasággal nem szeretnénk olyan helyre elmenni, ahol tudjuk, hogy csak kísértésnek lenne kitéve keresztyén életvitelünk, egy rövid mondattal megvallhatjuk: nekem elegendő öröm forrása a Jézusról szóló evangélium. Vagy ha valakinek segítettünk, és ő ezen meglepődik, esetleg megkérdezi, miért tettük, mondjuk el bátran: Jézus tanítványaként, Mesterünk követőjeként segítünk örömmel másoknak. Ő tanított bennünket a „második mérföld” lehetőségéről és kiváltságáról (Mt 5,41).

Pál apostol korában a kereszten elszenvedett halál a legnagyobb gyengeség jelének számított. Az apostol azonban az evangéliumról azt vallja, hogy az „hatalom”: „Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek.” (Róm 1,16b) Van-e nagyobb hatalom annál, mint hogy Isten örök életet tud adni nekünk?! Ő ehhez ezt az egyet várja tőlünk: higgyünk Fiában mint Megváltónkban. Ez a hit megragadja azt, amit Jézus megváltó halála szerzett nekünk: a bűnökből való megigazítást (17. v.). Hogyan szégyellhetnénk hát azt, hogy ilyen hatalmas Urunk van, aki a világon minden embert hív, hogy a benne hívők közösségébe tartozzon, és így örök üdvösséget nyerjen?! Amikor az apostol a „zsidóknak” és „görögöknek” kifejezést használja a 16. versben, akkor itt az egész világot érti, mert a „görögök” kifejezés itt nem a konkrét népre utal, hanem az akkor a Római Birodalomban a legszélesebb körben használt görög nyelv alapján a zsidóságon kívüli többi emberre, a pogány „népekre”.

Talán kicsit erősebben fog dobogni a szívünk egy-egy olyan helyzetben, amikor meg lehet vallanunk Jézust, de ne maradjunk majd csendben! Péter apostol ugyanerre biztat első levelében: „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számonkéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pt 3,15) „Nem szégyellem”, hanem megvallom, hogy Jézus a Megváltóm, és hozzá hívok másokat is!

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese, a hittudományi kar tanszékvezető tanára