Nem tudjuk pontosan, mi volt az a különös égi jelenség, az a betlehemi csillag ott az égen, a világűrben. Üstökös? Két bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása? Valami más? Ki tudja? Annyira nem is fontos talán, pontosabban szólva nem ez a fontos. Az a fontos ebben az égitestben, amire utalt, amire mutatott. Mint a sárga fénnyel forgó figyelmeztető fény egy laborban, amely jelzi, ha valami különös vagy veszélyes folyamat zajlik, úgy jelent meg az égbolton. Ez az, amire fel kell kapni a fejet, ami kiált, hogy hahó, valami rendkívüli történik, éppen most!
Gyönyörű lehetett ez a sok millió kilométerre lévő égitest, jelenség. Ez a sötétet elérhetetlen távolból beragyogó jelzőtűz. A bölcsek megértették, el is indultak. Messziről üzent valami, nagyon messziről. És ennek a messzeségből betörő ragyogásnak előnye is van, hátránya is.
Az előnye az, hogy egyértelmű volt, nagyszabású, valami felragyog az égen, ami nem volt ott korábban, ez jelent valamit, ezt nem lehet elhazudni, ez egyértelmű. A karácsonyunknak azóta is része ez a ragyogás, kisebb léptékben, nem csillagászati egységekben mérve, de mi is élünk vele. A fénybarikádok a decemberi sötétben. A fényfüzérek, gyertyák, ablakdíszek, városi díszítések. Megkerülhetetlenül jelzik, hogy valami van, kell itt lennie valaminek. Hogy karácsonykor történt valami, ami megtöri a sötétet, áttöri a belső feketeségünket, a közöttünk lévő homályt. Hogy történt valami. Még ha nem tudatos is, még ha divat is meg hagyomány. A gyökereiben ott van az üzenet, felragyogott a fény, amely elűzi a sötétet. A mi sötétünket.
Messziről kiált gyertya és reflektor: valami történt, kapd fel a fejed, ember!
De mi történt? A messzeség hátránya, hogy van határ, ameddig elérünk. A bölcsek tudósok voltak, ők is csak addig jutottak, hogy király született, aki uralkodni jött. A messzi csillag egyértelmű, ragyog és kitakarhatatlan, de az üzenetnek határai vannak. Az utolsó lépést nem lehet ez alapján megtenni. A református templom csillagát követve eljutsz a Jézusról üzenő közösségig, de még kell valami, ennyi nem elég. A karácsonyi történet vége nem a ragyogó és különös égi jelenség.
A karácsonynak értelmet nem az ember produkálta fényözön ad. A templomnak nem a csillag a legfontosabb része ott, a torony tetején. Ahogy egy születésnapban sem a szépen díszített meghívó a lényeg, hanem az ünnepelt.
Az idén világűrbe juttatott James Webb űrtávcső csodálatos tárgy, soha olyan messzire nem látott az ember, mint ezzel az eszközzel. Nemrég le is fényképezett egy galaxishalmazt, amely 13,26 milliárd fényévre van tőlünk. Ezek a világűr távlatai, fényéveket és mérföldmilliókat jelent, ha csak a szomszédba ugrunk is át. Ezek a betlehemi csillag távlatai is. Így is irányba tud állítani, a végcélhoz jutáshoz azonban másra van szükség.
Egy újszülött hossza átlagosan ötven centiméter körül van. Ahhoz, hogy közel kerüljünk hozzá, oda kell lépni, oda kell hajolni. Karba kell venni, meg kell ölelni. Egy újszülött világa centikről és milliméterekről szól. Nem ragyog messzire, nem látja az egész föld, csak az, aki odalép a bölcső mellé.
Az érkezik meg, aki odalép a jászol mellé. Aki közel kerül. Sokszor elképzeltem, ahogy a keletről jött bölcsek leszállnak a tevékről, megkötik őket, és egyesével, meghajolva belépnek a palesztinai istállóba, majd összezsúfolódva körbeállják Jézust. A megérkezéshez közel kell lépni. Istenhez úgy jutunk el, ha közel engedjük magunkhoz. A csillag csak az épülethez vezet el, ott még ajtók vannak, amelyeken be kell menni. Nem a csillag a templom dísze, hanem az úrasztali Szentírás, a kézben szorongatott Biblia, a prédikációban élővé váló isteni szó, az Igéből fakadó testvéri áldás és tett. És az, ha mindezt nagyon közel engedjük magunkhoz.
A távolság üzenni tud. A közelség viszont életet teremt. Jézusban Isten közelsége lett megkerülhetetlenné.
A szerző a Győrújbarát-Ménfőcsanaki Missziói Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!