Metszéspontban

Szeptemberben az egyik kilencedikes osztályban – kamaszokkal – megpróbálkoztunk hittanórán az énekléssel. Tudom, az identitásuk hangformálásának és hangpróbálgatásának egyik legintenzívebb évében a legnehezebbet kértem tőlük: az énekhangjukat is próbálgassák. De megelégedtem a zongora mellett azzal is, ha a legtöbben csöndben, de füleltek a dallamokra. A néma ellenállás álarca mögött titokban figyelem jeleit véltem felfedezni. Hiszek a művészetek, köztük az éneklés és a zene gyógyító erejében is. Hát még az Istent dicsőítő és magasztaló énekekben! Az egyik, számomra is kedves ír éneket tanulgattuk: „Hadd látlak Téged…” Vittem a nyomtatott lapokat hétről hétre.

Novemberben megjelent az új református énekeskönyv. Lapozgattam. Megakadt a kezem a 763. dicséretnél: „Hadd látlak Téged…” Amikor elmondtam az osztályban, és meg is mutattam, mit találtam, nem felejtem el, ahogyan két, gyülekezetbe aktívan járó diáknak felcsillant a szeme. Kis büszkeséget is láttam a tekintetükben, mintha azt mondanák:

Januárban a Highlights of Hungary – Magyarország legfényesebbjei – jelöltjei közé került az új református énekeskönyv. Nonprofit kezdeményezésről van szó, amely a legkiválóbb magyar kreatív teljesítményeket díjazza évről évre, kategóriák nélkül. A kezdeményezés jelen van egy-egy középiskolában is, ahová a szervezők azért látogatnak el, hogy fiatalokat inspiráljanak, magyar alkotók és alkotások történetei által láttassanak példákat, és bátorítsák a fiatalokat álmodni, alkotni, élni. Itthon is. Az énekeskönyvet Ókovács Szilveszter operaénekes, a Magyar Állami Operaház főigazgatója és Máthé Zsuzsa újságíró, a Szent István Intézet igazgatója terjesztette fel, mindketten a Highlights of Hungary nagykövetei.

Elgondolkodtam: vajon a jelölés ennek a generációkat összefogó „miénk”-életérzésnek is szól? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy megragadó az egyházakhoz nem kötődő kezdeményezés és az énekeskönyv ügyének metszéspontja: generációk egymásba kapaszkodása és természetesség.

Generációk egymásba kapaszkodnak. Évtizedek óta nagy hangsúlyt fektetünk a generációs elméletek széles körű ismeretére. Szükséges tudás önmagunkról és egymásról. Idealizálása – ahogyan minden másnál is – zsákutcához vezet. Néhány évvel ezelőtt érdeklődéssel olvastam Nemes Orsolya könyvét a generációs mítoszokról. Megfogott a látásmód: a jövő próbatételeivel közösen kell megküzdenünk. A generációk összefogására van szükség, nem csak a különbözőségük ismeretére. Ha valaki végigolvassa a Highlights of Hungary nagyköveteinek bemutatkozását, ez a generációs törődés érzékelhető. Ha pedig valaki végiglapozza, netalán végigénekli az új énekeskönyv lapjait, nem csak az évszámok, a szerzők és fordítók évszámai árulkodók.

Ami bennünk, az egy ponton túl kifakad belőlünk, hangot kap. A héber nefes, amely a zsoltárok egyik közkedvelt szava, torkot és lelket is jelent. Összeérnek. Generációk egymásba kapaszkodnak az éneklapokon: élet- és hittapasztalatok.

Természetesség. Természetesen! Szófordulattá lett a magyar nyelvben, ahogyan rávágjuk valamire. Így fejezzük ki, ha valami szerintünk megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű, magától értetődő. Én most nem így szeretnék a természetességről beszélni. Hanem arra a természetes életre kívánom a figyelmet irányítani, amely nem szembetűnő, nem rikító, mégis megkerülhetetlenül gyönyörködtető. A díjra jelölt alkotók és alkotások nem a nevezésért hajtottak, alkottak és készültek, nem neveztek. „Csak” tették a dolgukat, a hivatásukat, álmodtak és éltek. Ezt meglátva és felismerve mások jelölték őket. Az énekeskönyv sem a teljesítményért és elismerésért készült, nem díszlet, és nem a látványosságért született: a templomon kívül is észrevegyenek minket. Hanem mert nem tudunk nem énekelni. Nem tudjuk nem megélni azt, amit Isten adott, ezért lehetett frissíteni az énekgyűjteményen. Hogy a templomfalakon kívül megláttak valamit a természetes hétköznapjainkból, az ráadás, öröm és újabb lehetőség!