A mi közösségünk a mi felelősségünk

nemes-pal_2.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

A terhek közös viselésében, a feladatok megosztásában és a kommunikációban látja az egyház jövőjét Nemes Pál. A Dunántúli Református Egyházkerület egyik főgondnokjelöltje húsz éve szolgál presbiterként, saját tapasztalatai alapján is fontosnak tartja az egyháztagok aktív szerepvállalását. A tisztújításra készülve a dunántúli református közösségekről és jogi kérdésekről is beszélgettünk.

Kaposváron született, Pécsett tanult, majd Nagykanizsára költözött, azóta is itt él. Élete fontos helyszínei és eseményei is Dunántúlhoz kötik. Reformátusként mit jelent önnek ez a régió?

Én még itt, Zalában is somogyi vagyok – legalábbis az egyházmegyénket nézve. Reformátusként ebbe a szórványlétbe nőttem bele, a somogyi egyházmegyét pedig otthonomnak tartom, büszkék vagyunk a reformáció korabeli gyülekezeteinkre és a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumra. Bár Dunántúlra az apró gyülekezetek jellemzőek, sokat jelent, hogy tudunk egymásról, és hogy olyan alkalmakon is találkozhatunk, mint a REND. Összetartó közösségeink vannak, sok helyen nem nyugszanak bele a fogyatkozásba – ahol belenyugvás van, ott csak idő kérdése és el is tűnik a gyülekezet.

Húsz éve a Nagykanizsai Református Egyházközség presbitere, tizenhárom éve gondnoka, emellett ebben a zsinati ciklusban a Somogyi Református Egyházmegye főgondnoki tisztségét is betöltötte. Hogyan látja a világi szolgálók szerepét egyházunkban?

Márkus püspök úr írt le egy történetet a Szentgyörgyvölgyi gyülekezetről, amelyet arról ismertek, hogy a türelmi rendelet előtt majd hetven évig nem volt lelkészük, csak presbiterek és gondnokok. Amikor a kihelyezett katolikus pap megérkezett, nem vették igénybe a segítségét, maguk temették a halottaikat, maguk imádkoztak és mondták el hitvallásunkat. Oszlop volt akkor a presbitérium – és ma is az lehet ott, ahol a lelkész támaszkodik rá. A szocializmus negyven éve alatt a lelkészek azt tanulták meg, hogy maguk vannak, sok feladatot nem végezhetnek el és a presbitérium nem valódi testület, hanem mindenben egyet kell érteniük a lelkészekkel. Ma az a tapasztalatom, hogy rengeteg feladat hárul a lelkipásztorokra, de nem mindig tudják, hogyan hozzanak döntést közösen az egyháztagokkal, pedig gyülekezeti, megyei és kerületi szinten is csak így tudunk megmaradni: meg kell osztanunk a feladatokat. Hálás vagyok, hogy saját gyülekezetemben, a nagykanizsai gyülekezetben így működünk. Bizonyos szolgálatokat nem a lelkészünknek kell végeznie, közösen vállaljuk a terheket.

Tapasztalatai alapján ez egyházkerületében meg tud valósulni?

Amikor először presbiter lettem, még más volt a világ – bár addigra tíz év telt el a rendszerváltozás óta, még mindig a korábbi berögződések működtek, lassan mentek végbe a folyamatok. Évről évre azt láttuk, hogy fogyatkozik a közösségünk, de pozitív változáshoz mindig szükség van a lelkészre is. Ehhez pedig érdemes tudatosítani, hogy lelkészeinket fel kell készíteni a szórványlétre is, a vasárnaponkénti két-három istentiszteletre, de a gyülekezeti tagok látogatására és a pályázatok írására is. Jó az a berendezkedés, hogy az egyházközségek tartják el a lelkészüket, nálunk kerületi szinten van egy elkülönített alap, amellyel azokat a közösségeket támogatjuk, ahol az egyházközség tagjai nem tudják eltartani a lelkipásztort – de ez jobb rendszer, mint amikor az állam fizeti a lelkészeket, az a vallásunktól idegen helyzet. Mi vagyunk az egyház, mi magunk felelünk gyülekezeteinkért, megyénkért és teljes közösségünkért.

nemes-pal_1.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

Milyen nehézségekkel kellett a Dunántúli Református Egyházkerületnek szembenéznie az elmúlt években?

Dél-Somogyban sok gyülekezetben fogy a lakosság, emellett egyre knagyobb hangsúlyt kell fektetni a cigánymisszióra. Ha továbbra is meg szeretnénk tartani gyülekezeteinket, oda kell figyelnünk erre a területre, alkalmas embereket kell szolgálatra hívnunk. Mi a saját közösségünkben is igyekezünk missziót folytatni, volt már Alfa-kurzusunk és vannak Cursillo alkalmaink is, amelyeknek köszönhetően lettek új gyülekezeti tagjaink és szolgálóink is. Ezek az alkalmak senkit nem kényszerítenek semmire, mindegyik csupán lehetőség – de manapság minden lehetőséggel élnünk kell, hiszen a cél közös: gyülekezeteink erősítése.

Közel huszonöt éve tevékenykedik ügyvédként. Miért ezt a területet választotta hivatásának?

A történelem és a magyar irodalom érdekelt igazán, de be kell vallanom, annak idején hamis kép élt bennem a jogi pályáról, az vonzott igazán. Ma már tudom, hogy nem egyszerű a vidéki ügyvédi lét, de ennek önállósága megtartó erő. Nem mondom, hogy minden tetszik a pályánkon, de a mostani digitalizációs folyamatokat élvezem. Hosszú évek és nagy hit kellett hozzá, hogy megszokjam: a szabadságom ára az, hogy nem tudom, mennyi lesz a bevételem egy hónapban. De ezzel élek együtt évtizedek óta, segítek azoknak, akik hozzám fordulnak, nekem erre a szolgálatra van elhívásom.

Tapasztalt jogászként milyennek látja egyházunk jogrendszerét?

Úgy veszem észre, hogy sokszor a múltban élünk. Egy jellemző példát szeretnék említeni: azt látom, fiatal lelkészeinket nagyon megterheli a huszonnégy órás szolgálat, de még jobban megterheli a házastársaikat, hogy foglalt a hétvége, foglaltak az ünnepnapok és nemegyszer az esték is – emiatt a leterheltség miatt sokszor sodródnak a házasságok válás közelébe. Fontos, hogy a tetteinknek legyenek következményei, de a körülményeket is mérlegelni kell, ezért sok esetben túlzónak tartom a válás miatti felfüggesztést a fegyelmi eljárás alatt. Én magam egy református lelkipásztor második házasságából származó unokája vagyok – ez az eset pedig még a második világháború előtt történt. Bármennyire ritka volt is, akkor nagyapámhoz ítélték az első házasságából született fiát, utána majd negyven évig éltek boldogan a nagymamámmal. Gyülekezete, a balatonkiliti gyülekezet még ma is hálásan gondol rá, így személyes tapasztalatból is azt mondom, többet kellene mérlegelnünk joggyakorlatunkban.

nemes-pal_3.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

Mit tartana saját főgondnoki szolgálata legfontosabb célkitűzéseinek?

A hivatásom miatt szinte magától értetődő, hogy a jog felől közelítem meg a folyamatokat. Egyházunkban a legfontosabb testület mindig a gyülekezet presbitériuma, működésükre valójában még sincs ráhatása a kerületnek és közegyháznak, ugyanakkor a presbiterek sem ismerik saját lehetőségeiket. Azt tapasztalom, megyénkben a következő ciklusban tovább csökken a lelkipásztorok és a különböző tisztséget betöltők életkora, számukra már természetes az online világ. Érdemes lenne jobban kihasználni ezt a területet és gyűléseink egy részét online megtartani – ehhez a szükséges feltételeket biztosítani. Az épületeink már rendben vannak, érdemes a virtuális térben is fejlesztenünk. Fontosnak tartom emellett azt is, hogy beszéljünk a nehézségekről és a konfliktusokról, de azt is el kell fogadnunk, ha nem a mi akaratunk érvényesül. Ilyen esetekben is vállalnunk kell a döntést abban bízva, hogy az Isten akarata. Volt olyan, amikor nem az én javaslatomat fogadták el – és később egyértelmű lett, hogy ez így volt a legjobb.

Mik a tapasztalatai eddig a tisztújítással kapcsolatban?

Korábban nem gondolkoztam ezen a tisztségen, amikor megkérdezték, vállalnám-e a jelöltséget, kértem egy kis gondolkodási időt. Tudom, hogy a privát életembe is nagyon sok változást hozhat, ha engem bíznak meg ezzel a szolgálattal. Átgondoltam, mit csináljak máshogy, hogyan készüljek fel az utazásokra, de a családom is támogat. A tisztújítás folyamatát nem tartom versenyhelyzetnek, kerületünkben a másik jelölt Gyimóthy Géza gondnok úr, jól ismerjük egymást, mindkettőnk célja az egyházkerületünk erősítése, eddig is együtt szolgáltunk. Az elmúlt hat év egyházkerületi céljai nagyon imponáltak, jó kezdeményezések indultak, hálás vagyok, hogy beleláthattam ebbe a működésbe, Steinbach püspök úrral örömmel dolgoznék együtt a továbbiakban is. Ugyanakkor azt is láthattam, hogy a kerületi működés nagyon összetett, a kettős aláírás, a döntéshozatal és az ügymenet sokszor 19. századi rendszert idéz, kiemelt célom, hogy ezt gördülékenyebbé tegyük.

Említette, hogy gondolkozott a jelöltség elfogadásán. Felmerült, hogy nemet mond?

Az egyházban szocializálódott ember vagyok, engem úgy neveltek, hogy ne mondjak nemet arra, ha egyházi szolgálatra hívnak. Édesanyám is presbiter, nagyapámról pedig már kiderült, hogy lelkész volt, tőlük is azt láttam, mennyire fontosak a közösségekért szolgálók. Hiszem, hogy az egyház valóban mi vagyunk, ha pedig mindenki elutasítja a szolgálatot, nem lesz egyházunk. A Biblia is arra tanít bennünket, hogy együtt viseljük a terheket, ezért annak a híve vagyok, hogy jobban támaszkodjunk a egyháztagjainkra. Egyházunk jelenleg nem veszi eléggé igénybe a világi szolgálók segítségét, pedig együtt vagyunk közösség – közösek a nehézségek és az örömök is. Úgy gondolom, nem azért vagyunk presbiterek, hogy csak bólintsunk mindenre, hanem azért, hogy kezdeményezéseink is legyenek, és ehhez érzek magamban erre elegendő erőt. Az a célom, hogy markánsabb legyen egyházunkban a világi jelenlét – de csakis úgy, hogy a lelkipásztorokkal, esperesekkel és püspökökkel közösen hozunk döntéseket.

Kapcsolódó anyagok: