„...midőn a szívbe bészáll...”

„Amikor a szívbe bészáll, és megérinti az embert” – írja Bod Péter Jézus Krisztus azon eljöveteléről, amikor az embert a személye legmélyén, a teljes egzisztenciáját tekintve érinti. Isteni érintés ez, amiről egy történet jut eszembe, amit olvastam valahol: bejáró munkások, dolgozók Kanadában, a metó egyik szerelvényén tanúi voltak egy megindító, de meglehetősen feszültségteljes jelenetnek. Egy fiatal férfi magából kikelve borzalmas dolgokat kiabált, rettegést keltve a többi utas között. Megfagyott a levegő, senki sem tudta, ilyenkor mit lehetne tenni. Néhány pillanat múltán egy hetven év körüli idős asszony felállt az ülésről, kilépett a ledermedt utasok sorából, odament a még tomboló, lassan mégis csendesedőben levő férfihez. Annyit tett, hogy odalépett a férfihoz, és gyengéden megérintette, megsimogatta. A többi utas legnagyobb megdöbbenésére abban a pillanatban az a férfi elnémult, majd lerogyott a vonat padlójára. Könnyek csillogtak a szemeiben. Csak bámult csendesen maga elé, majd halkan ennyit mondott: „Köszönöm... Köszönöm, néni...” Majd felállt, és csendben eltűnt a metrón gomolygó tömegben. Később az idős hölgy beismerte, hogy félt. Sokak szerint persze okosabban tette volna, ha nem megy oda ahhoz a tomboló alakhoz; de ő vállalta a szeretet kockázatát. Az érintést. Ezt mondta: „Én is anya vagyok, és annak a fiúnak érintésre volt szüksége. Arra, hogy megsimogassam.”

Én magam emlékszem erre a különös adventuszra, harminchárom évvel ezelőttről. Arra, amikor Jézus Krisztus az én szívembe is megérkezett. Az érkezésére, az érintésére, az ezzel járó szabadságnak, felszabadulásnak arra a soha nem tapasztalt simogató valóságára, amit ott, akkor először éltem meg addigi életem során. Olyan boldogságot jelentett az az első adventusz, az az első érintés, amilyet azóta sem tapasztaltam. S hogy miért volt az az érkezés olyan simogató? Azért, mert én szabadultam akkor. A bűnből szabadultam ott. Nehéz erről beszélni, és egyre nehezebb magáról a bűnről a mai kultúránkban. Mégis, a bűn miatt lett egy idő után olyan szorító szükséggé bennem ez az isteni érkezés, hogy jöjjön Jézus, hogy szabadítson. Mert akkor már tudtam, hogy ki ő. Minden megvolt már, ami ésszel megtudható róla. Csak távol éltem tőle.

Hogy mit kaptam azon a nyári estén, amikor Jézus az én szívembe is megérkezett, csak később értettem meg. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ő adventusza megoldotta a nagybetűs bűn, és megoldotta a kisbetűs bűnök problémáját is a számomra. Mi a nagybetűs bűn? John Blanchard, a nagyszerű brit teológus írja: „A halál alapvető értelme nem a befejezés, hanem az elválasztás. A Biblia kétféle halálról beszél, testi és lelki halálról; az első a test elválása a lélektől, a második pedig a lélek elválása az Istentől. Ez a kulcsa annak, hogy megértsük, mi történt Ádámmal és Évával, a világ első emberpárjával. Abban a pillanatban, ahogy vétkeztek,meghaltak lelkileg. Megszakadt az Istennel való kapcsolatuk. Mi több, a bűnbeesés első pillanatától fogva a testük betegségnek, pusztulásnak, romlásnak és végül a fizikai halálnak lett kitéve. Isten büntetése a bűn miatt így lett teljes és végleges” (John Blanchard: The Man Who Made the Millennium).

A nagybetűs bűn a lelki halál állapota. Távol lenni, távol élni Istentől. Ahogy én éltem akkor. Úgy éltem Isten világában, mintha Isten nem is létezne, sok mindent tudtam róla, de ez nem volt hatással a mindennapjaimra. Egy voltam Ádám árvái közül. Fertőzött, elveszett ember. Ahogy az előbb idézett teológus írja: „Azután, hogy Ádámot megfertőzte a bűn, gyermekeket kezdett nemzeni, ahogy az 1Móz 5,3-ban olvassuk: »fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására«. Onnantól fogva Ádám romlott természete úgy áradt át minden nemzedékre, mint a méreg, amely megfertőzi a patak forrását.” Ádám árvájaként nekem sem volt kapcsolatom Istennel, és az a fertőzés, az a távolság, mint lelki állapot, amit tőle, Ádámtól örököltem én is, ezerféle erkölcsi bűn formájában, furcsa így mondani: kisbetűs bűnök formájában, mint a nagybetűs bűn következményei keltek életre bennem. Hogyan kelt, és hogyan kel ma is életre mindez?

A hatásait tekintve leginkább a leprához hasonlítanám. Olyan a bűn, mint a lepra. A Lukács 5,12–14-ben olvassuk: „Amikor Jézus az egyik városban járt, egy leprával borított ember meglátva őt, arcra borult, és kérte: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus kinyújtva a kezét, megérintette őt, és így szólt: Akarom, tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától. Ő pedig megparancsolta neki: Senkinek ne mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik.”

Olyan a bűn, mint a lepra. Lassan jön, és először fájdalom nélkül. Tulajdonképpen velünk él, és el egészen addig, ameddig nincsenek következményei, szinte észre sem vesszük. Legyintünk rá: ugyan! Aztán egy idő múlva, miután az Isten nélküli élet következményei kiteljesedtek rajtunk, belátjuk: nem tudunk mit kezdeni vele. Egyszerre csak világossá válik az, amiről nem is gondoltam, hogy köt, hogy fog, hogy nem ereszt. Megpróbálok tenni ellene! Igyekszem szabadulni, gyógyulni. És egyszer csak jön a jeges felismerés: nem megy! Nem tudok tőle szabadulni! S ehhez még az a sunyi, nehéz felismerés is társul, hogy hiába mondogattam: nem probléma, nem jelent gondot! És mégis... Nem vagyok ura az életemnek! Valaki parancsol nekem? Ki parancsol nekem? Rádöbbenek, hogy amiről egy ideig nem vettem tudomást, az mára nyilvánvaló, gennyedző valóság, mint a lepra. És szenvedek tőle, és szégyellem, titkolom, utálom magam. Vergődöm a láncaim között. Ki, kicsoda segíthet rajtam? Ez a bűn megkötöző mechanizmusa.

Amikor azonban Jézus Krisztus megérkezik, megáll az ember szívénél, és eljön a vele való nagy találkozás ideje, ama második adventusz személyes csodája, akkor megszűnik a távolság is, megoldódik a nagybetűs bűn az életemben, és megszűnik a kisbetűs bűnök láncszerű szorítása is rajtam. A kell szorítása. Többé már nem kell ezt vagy azt tennem. Nem parancsol a bűn. Nem kell vergődnöm benne! Ez a felszabadulás az emberi élet legnagyobb csodája! Magam ezt úgy éltem meg, mint a történetbeli leprás. Hiszen hogy ment ő Jézushoz? Földre borult, és ezt mondta: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” Mi minden van ott e mögött a mondat mögött! Egy teljes élet; ha az ember így közelít, való igaz, Jézus az ilyen alázatra, bizalomra az ő semmihez sem hasonlítható érintésével felel. Az az ember tudott Jézusról. Ahogy én magam is tudtam az értelmem rejtekeiben róla sok mindent. Csak a jelenléte nem volt személyes. A szívem volt távol tőle. Ez változott meg akkor, midőn a szívembe beszállt, és ő maga érintett meg engem.

Oda, ahol beteg vagy, sérült, béna vagy elesett. Oda ad ez az érintés ajándékot, ahol a legnagyobb az ínség; ott vág szét megbonthatatlannak látszó kötelékeket, ahol a legnagyobb a megkötözöttség. Oda ad, ahol nekünk nincsen: békességet, gyógyulást, reménységet. És a pokol mennyországgá, a szomorúság örömmé, a bukás győzelemmé, a reménytelen ember reménytelivé lesz. Láncok hullanak le erre az érintésre! Ahogy az az elkeseredett ember ott, a kanadai metrón, a megérintett ember is csak ezt mondhatja: köszönöm, Uram! Mit köszön meg? A jelenlétet. A lakozást. Azt, hogy ennek következtében a kétségei bizalommá fordulnak át, a félelmei elcsitulnak, és bizalom születik benne. Ugyanarra, amire nézve addig azt gondolta: lehetetlen, most azt mondja: miért lenne lehetetlen? Hiszen Jézus érintésére hitté formálódik a hitetlenség. Reménnyé a reménytelenség, egésszé a töredezettség. Teljesen új fejezet kezdődik. Helyreáll a teremtés rendje: az ember visszakerül oda, ahonnan kiesett. Nincs többé távolság! Megszületik a jelenlét csodája. Ezzel együtt isteni erők áradnak szét az ember életében, és megszűnik a bűn hatalma, szorítása egy nálánál nagyobb erőt képviselő személy, Jézus Krisztus jelenlétében. Ez történik a második adventusz, Jézus szívbe érkezésével, az ő semmihez sem mérhető érintésével. Milyen ez az érintés?

Jézus odament, és megérintette azt a leprás embert, de az érintésétől Jézus mégsem lett leprás. Ellenkezőleg: a lepra tisztult le arról az emberről. Ézsaiásnál ezt olvassuk a Messiásról: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. (...) Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (53,3kk). Miért nem lett Jézus leprás az érintéstől? Nem pusztán azért, mert ő Isten volt. Hanem mert pontosan azért jött, hogy ezeket a betegségeket magára vegye. A sebeimet, a fájdalmaimat, azt, ami köt, ami bénít: egy rossz családi mintából hozott rettenetes romlást, az elutasítottságból, a szerethetetlenség tudatából származó sebeket. Az elhagyatottság, egyáltalán – a bűn által adott és kapott sebeket, amiket hordozok, ami bénít, kötöz! Ott érint az evangéliummal, ahol sebes vagyok, ahol foltok vannak, szürke, gennyedző sebek a szívemen, a lelkemen. Az igazság pedig ez: ő magára vette ezeket és elhordozta azért, hogy nekem ne kelljen tovább hordoznom! Ne kelljen tovább együtt élnem a sebeimmel, a szorító nyomással, a megkötözöttséggel! Ő hordozta el ezeket helyettem! Mivel pedig ő a Messiás, ezt ő valóságosan megtette és megteszi! Ez az igazság! Ez Jézus Krisztus második adventuszának Bod Péter szerinti igaza is. Az evangélium. Ami akkor szabadít fel, ha megkapom hozzá a kegyelmet, és elhiszem, és a szívem mélyéig engedem annak a bizonyosságát, hogy Jézus elhordozta, nekem nem kell már többé hordoznom! Ez a hit, ez a bizonyosság valósággal szabaddá tesz.

Végül ezt mondja Jézus a leprásnak: „menj el, mutasd meg magadat a papnak, ajánld fel az áldozatot magadért, ahogy Mózes előírja -bizonyságul nekik.” Kiknek? Azoknak, akiknek meg kellett tudniuk, hogy Jézus a Messiás! Akik kételkedtek benne, akik nem hitték el, hogy ő a Felkent, a Szabadító, akinek hatalma van! Sosem tudom könnyek nélkül hallgatni, amikor nyári heteinken fiatalok és felnőttek, jó családból származók és mélyről jöttek, kötözöttek és betegek rendre előállnak, és elmondják, hogy a leprához hasonló kötelek között éltek, de Jézus ma is Szabadító Úr, akinek hatalma volt őket is szabaddá tenni, érinteni! Ő az, aki nem restelli még őket sem a barátainak nevezni. Sőt: szeretett fiainak, gyermekeinek, szeme fényének. Nem tudom megindultság nélkül hallgatni ezeket a beszámolókat, mert ezek mind bizonyság – nekünk. Kiknek? Nekem, akiről ugyanez a dicsőséges Jézus szaggatta le a köteleket! S nekik, azoknak, akik még fagyoskodnak a köteleik között, a bűneik, a korlátaik, a hozott nyomorúságaik között. Nekik. Mindazoknak, akiknek e sorok olvastán megmelegszik a dermedt lelkük. Bizonyság ez arról, hogy van megoldás! Van Szabadító, aki kész érinteni az ő sebeiket is! Hiszen ilyen ő, ilyen Jézus Krisztus! Ilyen az, „midőn a szívbe bészáll, és megérinti az embert”.