Baljós előjelnek tűnt a ház előtt parkoló, piros-kék szirénával villogó rendőrautó. Az ember ilyenkor rögtön nézelődni kezd, hátha megpillantja a kiérkezés okát, és akciófilmbe illő jeleneteket képzel el: bilinccsel a kezükön autóba tuszkolt embereket, vagy jelölőszalaggal elkerített, hátborzongató tetthelyeket.
Az élet azonban a legtöbbször ennél sokkal csöndesebben zajlik.
Az ajtóm elé érve halk beszélgetésre lettem figyelmes. A hang irányába fordultam: két rendőr egy középkorú férfit kérdezgetett a fölöttem lévő emelet egyik lakása előtt. Próbáltam összegyűjteni az összes emlékemet az ott lakó szomszédról, de semmi nem ugrott be. Sőt, a két év alatt, amióta ott lakom, a harmadik emeleti lakás redőnyei mindig le voltak húzva, mozgást nem láttam, kiszűrődő neszezés nem hallatszott. Lassan babráltam a bejárati ajtó kulcsaival, hátha meghallok valamit a rendőrök és a civil férfi beszélgetéséből. Sikerült elcsípnem, hogy a szomszédban lakó – mint megtudtam – férfit ismerőse sokáig nem tudta elérni, így eljött megnézni, nem történt-e valami baj. A szomszédom a kopogtatásra nem nyitott ajtót, majd az ablak redőnyét felemelve a baljós előérzet beigazolódott: a férfi mozdulatlanul, élettelenül feküdt az ágyában.
Nem először voltam tanúja hasonló esetnek. Egyszer a régi lakóhelyem melletti, tízemeletes panelben hunyt el egy idős asszony, pár évvel később pedig a buszon ülve láttam, amint egy fagyos, téli napon az út széléről egy hajléktalan férfit helyeztek a halottas kocsiba.
Manapság, a plasztikai műtétek, az egészséges életmód és az örök fiatalság látszatát keltő közösségi média korában egyre inkább tabunak számít az egykor oly természetesnek tűnő elmúlás, a halál témaköre.
Így amikor egy-egy szerettünk, ismerősünk, vagy akár számunkra teljesen idegen ember halálával szembesülünk, hatalmas súllyal nehezedik ránk a könyörtelen valóság. Minden egyes élet elmúlása a ránk telepedő fájdalom és szomorúság mellett eszméltet, és egyben hálára is indít minket a napokért, amelyeket ajándékba kapunk. És az olyan magától értetődőnek tűnő dolgokért, mint az egészség, a levegővétel vagy annak a másiknak az élete, aki mellett ébredek.
Amikor kiléptem a ház kapuján, még láttam a mentősöket, akik hordágy nélkül, felszerelésüket elpakolva konzultáltak a rendőrökkel – vélhetően már semmi esély nem volt a szomszédban lakó férfi megmentésére. Életek múlnak el mellettünk csendben, feltűnés nélkül. Sokan erre azt mondják, hogy nincs mit tenni, ez az élet rendje. Csak éppen az ember folyamatosan küzd a rend, a megváltoztathatatlan ellen, és képesek vagyunk az egész életet az álmaink kergetésével tölteni ahelyett, hogy megbecsülnénk azt, ami a miénk.
Vajon ki és hogyan élt abban a lakásban? És milyen élet volt mögötte? Talán az idős férfi minden reggel a rádiót hallgatva itta meg a feketét. Vagy felkelve azon gondolkodott, mennyire megbánta, hogy eltaszította magától a családját. Lehet, hogy szerető rokonság vette körül, akiknek mégsem volt elég idejük arra, hogy rendszeresen keressék őt. Akárhogy volt, nincs többé, legalábbis földi élete véget ért. Váratlanul, csöndben, minden boldogságával és fájdalmával együtt.
„Ne menjen le a nap a ti haragotokkal!” – olvassuk Pál efezusiakhoz írt levelében.
Ez az ige járt a fejemben azon a napon, és elhatároztam, hogy igyekezni fogok mindennap mindenkihez úgy viszonyulni, hogy a lehető legkevesebb dolgot kelljen megbánnom. Felhívni a másikat, kimondani a fájó szavakat, bocsánatot kérni, elengedni, megbeszélni, érdeklődni, beismerni, elfogadni. Mert akármennyire bonyolult a világ, semmi sem olyan nehéz, mint kimondani a legegyszerűbbnek tűnő szavakat, megtenni a legkönnyebbnek tűnő dolgokat. De jobb, ha mégis megtesszük, mielőtt még túl késő.
A szerző újságíró, a Magyar Nemzet belpolitikai rovatának munkatársa
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!