1849. október 6. napján végezték ki a szabadságharc tizenkét tábornokát és egy ezredesét, majd a fővárosban mintegy tizennegyedikként végezték ki gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt. Az ítéletet az osztrák hadbíróság hozta meg többek esetében koholt vádak alapján, döntően az osztrák jog talaján. A kihallgatások és a tárgyalások közben együttműködő, de öntudatos és igazságszeretetet tanúsító honvédfőtisztek a verdiktet „olyan büszkén fogadták, mintha csak valamely dicséretet olvastak volna fel előttük” – emlékezett vissza Gáspár András, a perbe fogottak közül az egyedüli nem halálra ítélt, szintén tábornoktársuk. Önmagáról pedig így vallott: „Én napokig úgy éreztem magamat, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”
Thorma János: Aradi vértanúk
A halálra várók a vallásuk szerint őszintén készültek az e világból távozásra. Elfogadták a lelkipásztori vezetést a bűnbánatban. Tudták, hova mennek, és kihez érkeznek meg. Az Istenbe vetett bizalmukkal vigasztalták és bátorították feleségüket, hagyták meg intelmeiket gyermekeiknek. Az isteni kegyelemben bízva álltak az emberi ítélet elé.
Az aradi vesztőhelyet Kossuth Lajos nevezte a „magyar Golgothának”. A magyar nemzet ma is fejet hajt az „aradiak” önfeláldozása, hazaszeretete és hitbeli példája előtt. Október 6. a naptárban nemzeti gyásznapként szerepel, ifjúságunk már az iskolában megismeri a mártírok nevét.
Emlékük azonban nem fedheti el azon ezrekét, akikről csak a történészek tudnak, sem azokét, akiknek helytállása és sorsa még a levéltárakban és a népi emlékezetben rejtőzik. Mint ahogyan azokét sem, akikről tudunk, de nevük nem forog közszájon. Gondoljunk itt azokra, akiket az osztrák megtorlásban a magyar jog teljes félretételével nem bíróság ítélt halálra, hanem a császár helytartója, Haynau táborszernagy vagy valamely megbízottjának döntése. Több lelkész és pap is erre a sorsra jutott, mert vállalták a honvédek lelkigondozását és lelkesítését. Említsük meg azon lelkipásztorokat, akik az oláh és rác felkelők vezetőivel békességre törekedve tárgyaltak. Az ígéretekben bízva nyugalomra intették népüket, a szószegők velük együtt gyilkolták halomra őket. Az ilyen népirtások miatt roppant meg Erdély, a Partium és a Délvidék sok vidékének magyar népessége.
Gondoljunk a kufsteini várfogságra ítéltekre, a császári seregbe sorozott és nyolc-tíz évre külső tartományokba küldött honvédek ezreire! Azokra a mérnökökre, feltalálókra, akik elvették „méltó” büntetésüket, mert leleményükkel, találmányukkal lehetővé tették, hogy szinte a semmiből hadi- és nehézipar, ruha- és bőripar álljon fel (Irinyi János, a dörzsgyufa feltalálója, a református főiskolák katonának nem alkalmas hallgatói, a református újságírók). Mind üldözötté váltak.
Nem kellett világrengető dolgokat tenni azért, hogy börtönbe kerüljön valaki. Hegymegi Kiss György szatmári esperes „csak” a népét bátorította, valamint ügyelt arra, hogy a honvédek családjai ne szegényedjenek el, felolvasta a kormány közleményeit a templomokban, s hirdette az evangéliumot. Januári fagyban hurcolták a nagyváradi börtönbe, élete végéig hordozta az ekkor szerzett betegségeit.
S bizony tíz év várfogságot ért, hogy Löwey (Leövey) Klára és Teleki Blanka kórházat állított fel a sebesültek gyógyítására. Ápolták a császári katonákat is, hiszen az Úr sem személyválogató. Mégsem bánták meg szolgálatukat. A büntetést kitüntetésként viselték. Emlékezéseikben gyakran olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus példájára hivatkoznak, akinek áldozatából üdvösség származott. Remélték, hogy a munkájuk jobb jövőt hoz Magyarországra. Ezért tarthatjuk számon úgy, hogy Ferenc József cári segítséggel a szabadságharcot ugyan el tudta nyomni, ám a békét nem nyerhette meg. Másfél évtized múlva kiegyezni kényszerült a magyar nemzettel.
Nekünk, mai utódoknak mindebből két kérdés adódik. Eleink példája nyomán megerősödünk-e áldozathozatalra és egyházunk, közösségünk, nemzetünk szolgálatára? Továbbá jóléti társadalmunk önzésre kísértő szellemisége ellenében meg tudjuk-e gyermekeinket, fiataljainkat tanítani erre a lelkületre? Kérjük Isten Lelkét, hogy újítson meg bennünket erre a küldetésre!
A szerző a Pécsváradi Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!