A vallási minták fontosak, hiszen irányt mutatnak. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hit személyes ügy, azt helyettünk senki nem élheti meg, s nem is tudja kifejezni. Személyes, de nem magánügy – vallja Borsi Attila János teológus, református lelkész. A Károli Gáspár Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Szabadbölcsészeti Tanszékének tudományos főmunkatársával irodalmi és egyháztörténeti vallomásokról, naplókról és protestáns lelkiismeretességről beszélgettünk. Hogyan hatottak Szent Ágoston és Bonhoeffer legszemélyesebb írásai az egyházra? És miképp élhetjük meg mély személyességgel az egyház és a Szentírás tanítását anélkül, hogy félreértelmeznénk azt? Teológiai elmélkedés.
Tapasztalataim szerint a személyes, vallomásos műveken keresztül fel lehet tárni az ember és az Isten kapcsolatát. Egyetemistaként viszont azt is látom, hogy ezekből a személyes írásokból keveset ismerünk meg az egyházi fórumokon, inkább a lexikális tudás áll a középpontban.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy ezeket a műveket egy valaki írja személyes hangnemben, ezekben valójában közösségről van szó, az Isten és az ember közösségéről. A mi korunk rendkívül izolálódott és izoláló korszak. Megítélésem szerint nem az individualizálódás a probléma, hanem az izolálódás. Az értékeinket sokszor az egyéniség, nem pedig a közösség viszonyában értelmezzük. Pedig keresztyénségünk közösségben értelmezendő, Isten és az ember közösségeként, az egyház szintjén pedig embertársainkkal való szeretetközösségként. Nem vagyok benne biztos, hogy a fiatalabb generációk számára elég a személyes érzések, kérdések vagy kétségek megvallása. Véleményem szerint el kell indulniuk a megismerés és megértés irányába: mit jelent a keresztyén gondolkodás, milyen elemei vannak, milyen integráló szerepe van, hogyan formálódott. Milyen hatása van különösen az európai tudományos gondolkodásra, amelynek eredményeként egy technikailag fejlett világban élhetünk. Nem csak az előre megkapott „minták” kötelességszerű elfogadása a cél, sokkal inkább a valós megismerés. A vallási minták természetesen fontosak, hiszen irányt mutatnak. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hit személyes ügy, azt helyettünk senki nem élheti meg, s nem is tudja kifejezni. Személyes, de nem magánügy.
A vallomásos írások előképe alighanem Szent Ágoston vallomásai. Nagyon élő, modern hatású szöveg, olyan érzéseket boncolgat (Kr. u. 397–398), amelyek a XXI. században sem idejét múltak. Ebben a kortalan közvetlenségben rejlik a Vallomások hatása?
A legnagyobb hatása az augustinusi Vallomásoknak inkább abban áll, hogy sajátos helyzetben, több évszázadnyi keresztyénüldözés után szólalt meg, amikor a szabad vallásgyakorlati státusz mellé világos üzenetekre volt szükség. Ebben a helyzetben jelenhettek meg a legfőbb keresztyén tételekre vonatkozóan a vízválasztó gondolatai. De közben, amiről az Augustinus-féle tanítás, gondolkodás is beszél a vallomásokban, nem más, mint az Isten és az ember személyes kapcsolata. Említhetjük Luthert, Kálvint vagy Zwinglit – a korban elhelyezve kell őket értelmezni, de amiről szólnak, az élő, aktuális, hiszen Isten változatlan, Isten ahogy akkor volt, ugyanúgy van ma is. És a XXI. századi embernek is éppúgy szüksége van arra, hogy részesüljön az irgalmában, mint a keresztyénüldözések vagy a reformáció idején.
Borsi Attila János teológus, református lelkész. Teológiai tanulmányait Debrecenben végezte. További kutatómunkát folytatott az Egyesült Államokban és Németországban. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szerzett PhD-fokozatot, majd rendszeres teológiából habilitált. A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Szabadbölcsészet Tanszékének kutató oktatója, a Benda Kálmán Szakkollégium Filozófia és Vallástudományi Műhelye egykori alapító-vezetője, jelenleg a szakkollégium oktatója és igazgatóhelyettese, a Vác-Felsővárosi Református Egyházközség lelkésze.
A vallomásosságnak meghatározó szerepe volt és van a reformáció mozgalmában, lelkiségében?
Az Istennel való találkozás, az Istennel való közösség megtalálásának élménye – mint a vallomásos írás s így irodalmi jelenség – alapvető a keresztyén gondolkodásban, a protestantizmusban is. Talán azért rendelkezik jellegzetesen protestáns formával, mert ezek a vallomások gyakran reflexióként jelentek meg, nemcsak az író élethelyzetére, hanem a dogmatikus keresztyén tanításokra is. Egyfajta kritikai funkciót is betöltöttek. Ha csak a pietista, puritán vagy általában a protestáns gondolkodást nézzük, a vallomástételek, személyes, hitvallói iratok nagy hatással bírtak az egyház életére és működésére.
A kettőt nem is lehet elválasztani egymástól? A személyes írásokat dogmatikai, egyházi jelentőségüktől?
A Krisztus-központú gondolkodás és annak a megélése valójában dogmát, keresztyén tanítást interpretáló gondolkodást jelent. Úgy vélem, az így megírt vallomásjellegű írásokra alkalmazott dogmatikaként is tekinthetünk. Alkalmazott tanítás a keresztyén ember életében – a saját korában, saját magára, a saját lelkiismeretére nézve. Üzenetet hordozva ezzel mások számára is.
Mit jelent ez a dogmatikai töltet?
Gondoljunk csak arra, mennyi tanítás van egy-egy imádság mögött is. Hit a bűnbocsánatban, a feltámadásban, az örök élet reménységében vagy éppen a hála kifejezése. Ezek a személyes kapcsolódásaink, érzelmeink mellett szigorú hittételek is a keresztyén ember számára. Ha az úrvacsorai imádságra gondolunk, ott a bűnbocsánat öröme és misztikuma jelenik meg mély jelentéstartalommal. Amikor ezek a kifejezési módok meg tudnak telni tartalommal, a szív ügyével, akkor a legmélyebb istenismeretnek lehetnek a kifejezői. Nem érzések, nem érzelemvezérelt gondolatok, mégis nagyon személyes és mély istenkapcsolat megjelenítői.
„Protestáns lelkiismeretesség” az irodalomban
Ha végignézünk a XIX–XX. századi magyar irodalom arcképcsarnokán, rendre megjelenik ez a kálvini életreflexió – íróknál, költőknél vagy éppen a korszak filozófiai gondolkodóinál. „A református ember papja önmagának” – írja egy helyen Kosztolányi Dezső ezzel kapcsolatban. Borsi Attila Arany János és Tompa Mihály után Ady Endrét emeli ki, akinek publicisztikái is híven tükrözik azt a küzdelmet, belső lelkiismereti harcot, egyensúlykeresést, ami a kálvinista hitértelmezésnek is az útja. Borsi Attila kiemeli, hogy amíg a világi íróknál ez lehetőség, a vallási íróknak azonban alapvető perspektíva.
Napjainkban kiéleződött a személyes és az egyházi vallásosság közötti feszültség. Egyre többen vallásosak a „maguk módján”.
Talán érdemes lenne tisztázni a vallásosság értelemzési keretét. Mit is jelent a vallásosság, mi ennek a tartalma protestáns szemmel nézve? Az egyik válasz erre a „kijelentéspozitivizmus”, ahogy Bonhoeffer illeti Barth megközelítését. Eszerint Isten kijelentése Jézus Krisztus, ő az, akiben minden koncentrálódik. Vagyis a vallásnak a lényege Jézus Krisztus, és ha eljutunk oda a XXI. század embereként, hogy ezt komolyan tudjuk venni, az már reménységre ad okot. De kérdés maradt, hogy miként tudunk a mai embernek úgy beszélni erről a Krisztusról, hogy végig rajta maradjon a fókusz, ne értsük őt félre, ne a magunk módján értelmezzük. Ez ma különösen aktuális, hiszen a kényelemorientált gondolkodásmódunk sokszor összeütközésbe kerül a krisztusi üzenetekkel. Ez a hit kockázata. Ez a Jézus Krisztust a középpontban tudó – mondjuk így – religionitásnak a kockázata. Nekünk még akkor is erről a Krisztusról és az evangéliumról kell szólnunk, hogyha a körülöttünk levő világ nem azt szeretné hallani. Ez kérdés marad a vallomásoknál, a lelkiismeretességnél is: engedünk-e a könnyebb útnak, vagy kitartunk Krisztus mellett? Ez valóban kifejezetten éles a protestáns, református gondolkodásnál, ahol szigorúan a Szentíráshoz igazodva, a hitvallásaink tartalmát figyelembe véve kerül mérlegre minden. Ez óriási kihívás, állandó egyensúlykeresés marad mindig is.
A fiatalok sokszor naplóíráson keresztül közelítik meg a lelkiismeret kérdését. Lehet a naplóírás érvényes imamódszer?
Vajon a levélírás lehet az? Ha Bonhoeffernél maradunk: a börtönleveleinek bizonyos részei imádságként is elhangozhatnának. Hasonlóképpen a naplóírásban is lehet olyan mozzanat, amikor fölragyog valami az evangéliumnak az öröméből, üzenetéből. Az imádságban az Istennel való szembesülés pillanata tükröződik, ahogy az ember föltárja az életét az előtt az Isten előtt, aki ismeri őt, és a megnyíló távlatokból pedig reménységet nyer. Ez megtörténhet a naplóírásban is. Ezek a műfajok ebben a tekintetben átléphetik a nekik tulajdonított határokat. A napló személyes írás – sokszor csak az illető halála után tudjuk meg, hogy írt –, mégis az imádság formájával összefüggésben, szövegén keresztül az olvasó is szembesülhet Istennel, úgy ahogy az író tette. A személyes megélés közben ugyanakkor mindig figyelnünk kell a Szentírás világos keresztyén tanítására. Úgy vélem, hogy a fiataloknak valódi, mélyreható tartalomra van szükségük. Ezért is fontos, hogy a keresztyénséget ne a tanítások „finomításában”, hanem az aktualitásában irányt mutató felelősségében láttassuk. Mindebben nagy szerepük van a közösségeknek, amelyek az egyháznak mint Jézus Krisztus által egybegyűjtött közösségnek az egészét adják. Az egyház tagjai mind a mai napig ennek az értékét, erejét képviselik.
Lelkiismeret
A lelkiismeret szó a görög ’szüneidészisz’ kifejezésből ered. Olyan ismeretre utal, amely nem önmagából az emberből fakad, hanem valakivel együtt válik megismerhető ismeretté, kívülről jövő útmutatás által. A Szentírás szerint az Istennel való közös ismeret. A reformáció a középkori intézményesült egyházi élet ellenpólusaként a személyes istenkapcsolat megerősítését és kimunkálását állította az egyház és a keresztyén élet középpontjába. Ilyen értelemben a reformátori gondolkodás és így a református tanítás is előtérbe helyezte a lelkiismeret kérdését.