Ne fojtsuk el az örömöt!

Először nem értettem ezt a mondatot, furcsa volt, talán kicsit fel is háborított. Hát hogy lehet parancsra örülni?! Egy ilyen bölcs ember, mint Pál, hogyan mondhat ilyet? Nem úgy működik, hogy feltűröm az ingujjam összeszorítom a fogaimat és nekiállok örülni! És ha nincs okom rá? És ha nincs kedvem? Ha semmi jó nem történik velem? Hogyan?

Most már sejtem, hogy ez a mondat inkább tanács. Olyan ember tanítása, aki nemcsak túlélte a nehézségeket, hanem annál több történt: élt. Élete volt, tartalommal, újraformázva Jézus Krisztus által. Tanács ez nekünk, hogy vegyük észre magunk körül: mindig van miért örülni. Mindig. Ha nem tesszük, ha nem látjuk meg, magunkat lopjuk meg. Istenre is nemet mondunk, arra az Istenre, aki elkészíti nekünk, elénk adja az öröm lehetőségeit. Pál bátorít: örülj, mert van miért. És nem igaz, hogy szomorúságban, nehézségek között nincs okunk rá. Milyen komoly, szívet erősítő örömforrás, ha mondjuk egy gyászban lévő ember végiggondolja, hogy nem maradt egyedül a fájdalmával!

Aztán ez a mondat Páltól bátorítás. Örüljetek! Éljétek meg! Adjátok ki magatokból százszázalékosan! Arra bátorít Pál, hogy ne halkítsuk le, ne takarjuk ki, ne fedjük el az örömünket. Nem kell szégyellni, meg aztán eltárolni is csak úgy lehet, ha frissen előtör, úgy lesz belőle erősítő emlék. Ne fojtsuk el az örömöket, nem fog az bántani senkit, ha az Istentől van, sőt, jut belőle másnak is bátorításul.

Az ünnep előtt különösen is fontos tanács ez. A karácsony örömünnep, a földig hajoló Istent, az értünk emberré lett Urat ünnepeljük, a jó hírt. Az, hogy van karácsony, hogy szabadok vagyunk megélni, már maga elég ok. Igen, vannak üldözött keresztények, akiknek rejtetten, „föld alatt” kell karácsonyozniuk, nekünk viszont lehet föld felett. Legyen igazi dísze, tartós lelki fényforrása az ünnepünknek idén maga az öröm. Világítsa túl a díszfüzéreket.

Van okunk az örömre az Úrban. Nem parancs ez, hanem lehetőség, éljünk hát vele.