A karácsony nem marad el

Valaki azt írta pár napja, hogy idén elmarad a karácsony. Tudom, a járványhelyzet miatti nehézségekre, a megszokott ünnepi találkozások elmaradására, a sokkal nagyobb csendre gondolt, de akkor is ki kell mondani: a karácsony nem marad el. Az ünnep nem marad el, még akkor sem, ha az ünneplés igen.

A karácsony nem maradhat el, mert régen megtörtént már. A mi ünnepünk évről évre csak visszhang. Egy kisbaba felsír, és visszhangja évezredeket jár be, nem hal el, nem tűnik el. És ha figyelünk, ha a teljes képet látjuk, nem csak gyereksírást hallunk már. Halljuk azt is, ugyanúgy tőle, hogy „én vagyok a feltámadás és az élet”. Azt is, hogy „kelj fel, vedd az ágyadat és járj”. Ott van még, hogy „boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” és még sok ezer mondat. Elhaló sóhajt is hallunk: „Elvégeztetett!” és győztes bátorítást: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”

Visszhangzik kétezer éve, bennünk, rajtunk keresztül és közöttünk is. És ha fülelünk, meghalljuk, hogy nem is visszhang. Ő maga szól.

Velünk van, igen, az, akit ünneplünk, minden napon. Mert győzött, mert él, mert átformálja a világot, és ezt a mi szívünkön kezdi. Velünk van, minden napon. Az ünnepelhetetlenen és az ünneppel telítetten is. Akkor, amikor nem férünk el az asztal körül, és akkor, amikor magányosan veszünk ki valamit a mikróból. Velünk van a kórházi ágynál, az orvosi szobában, a kutatólaborban. De velünk van a rendetlenül szép gyerekszobában, a terveket szövő párok papírdobozai mellett, az erdei ösvények kontroll nélküli nyomvonalán.

Nem marad el a karácsony, mert nem maradhat ki Isten a történetből azóta, hogy emberré lett, ott, Betlehemben. És mi is a történet részesei vagyunk és maradunk, vírustól, rossztól függetlenül.

Isten akkor ajtót nyitott ránk, olyan ajtót, amit nem zárhat be soha senki. Ezt az ajtót ünnepeljük ma. És valójában megváltott életünk minden napján.