Nemzeti egységet teremtő imádság

Van-e olyan mű, vagy volt-e olyan esemény a magyar irodalomtörténetben, amely szintén „megérdemelte” volna, hogy ahhoz kapcsolódóan ünnepeljük a magyar kultúra napját?

Vörösmarty Szózata természetesen „párba állítható” Kölcsey művével, hiszen – indokoltan – ugyanúgy el- és felhangzik nagy ünnepeinken, de Kölcsey Ferenc Himnuszának különös nemzetpolitikai értéke is van.

Milyen nemzetpolitikai szerepről van szó?

Magyarországon a reformáció kezdete óta kibékíthetetlen ellentét feszült a római katolikus és a protestáns egyházak hívei között. Ez a költemény pedig a nemzettudat felekezetek szerinti megosztottságának tömeglélektani jelenségét – szinte varázslatos erővel – megszüntette. A reformáció után a protestánsok úgy érezték és vallották, hogy az ő vallásuk az igazi magyar vallás, de a saját hitükről hasonlóan vélekedtek a katolikusok is. A reformkor politikai sikerei nem következhettek volna be, ha nincs a politikai élet hátterében egy olyan tömeglélektani esemény, amelyben feloldódik ez a szembenállás – gyakran gyűlölködés – a két felekezet között.

Hogyan oldhatta fel egy vers ezt az ellentétet?

Úgy, hogy a Himnusz nem egyszerűen egyfajta nemzeti érzelmet megszólaltató vers, hanem vallásos ihletésű költemény: imádság, amely a maga műfajában egyedülálló az európai népek himnuszai között. Kölcsey Istenhez fohászkodik, és úgy tekint nemzeti közösségére, mint amelyik az elmúlt századokban elkövetett bűneivel kiprovokálta az Isten haragját, és ezért bünteti népünket az Úr. Majd megfogalmazza azt a – sem a református, sem a katolikus teológiával nem igazolható – „hittételt”, amely szerint a nép megbűnhődött már bűneiért. Ezt úgy fogta fel mind a két felekezet hívőtábora, hogy a Himnusz olyan ima, amely egyszerre kapcsol össze bennünket – ugyanazon nemzet tagjait – egymással és Istennel, teljesen függetlenül attól, hogy melyik egyházhoz tartozunk. Az ember és az Isten közötti viszony legtermészetesebb és legszebb módján – a Himnuszt énekelve – tehát imádkozva szólítjuk meg a Teremtőt.

A Himnusz tehát a magyarság első közös imádsága.

Erről van szó. Amíg nem volt protestantizmus, addig magyar nyelven gyakorolt keresztyén vallás sem létezett. A reformáció hozadéka, a magyar nyelvűség a vallásos ember számára lehetővé tette, hogy anyanyelvén olvashassa a Bibliát, ezért a protestantizmusban kapcsolódott össze először a vallásos élmény a nemzettudattal. Ez azonban nem enyhítette, inkább fokozta a szembenállást a két felekezet között. Ezt az áldatlan viszályt, terméketlen ellentétet oldotta fel Kölcsey – és nemcsak nagyon szépen, hanem okosan is. Például amikor őseinkről ír, akiket Isten vezetett el a Kárpát-medencébe, nem Szent Istvánra, hanem Attila apjára, Bendegúzra hivatkozik. Ennek hagyománytörténeti oka van. Miután tudniillik a Szent István-kultuszt – az ellenreformáció egyik eszközeként – az egész magyarságot katolizálni kívánó Mária Terézia vezette be, államalapító királyunk neve nem lelkesítette volna a Himnusz protestáns olvasóit. Mi már tudjuk, hogy ha Szent István nem a keresztyénséggel köti össze népe jövőjét, a magyar nemzet ma már nem létezne. Két évszázaddal ezelőtt viszont ez még nem volt evidencia. Ha Kölcsey a Bendegúzra – tehát a honfoglalás előtti korszak pogány magyarságára, azaz a hun–magyar rokonság mítoszára – való utalás nélkül idézte volna fel történelmünket, tovább éleződött volna a szembenállás a két tábor között.

Reformátusként hogyan tekintsünk a Himnuszra?

Érdemes a nagyközönség számára is tudatosítani, hogy egy olyan versnek a születéséhez kapcsolódik a magyar kultúra napja, amely költemény a magyar protestantizmusnak, a magyar reformációnak, a magyar kálvinizmusnak is diadalünnepe. Legyünk büszkék, és adjunk hálát az Istennek, amiért a mi egyházunk egyik szellemóriása írta nemzeti imádságunkat!