Generációm, az ötvenes évek szülöttei Róna Emy illusztrációival ismerték meg Petőfi Sándor János vitézét. Jómagam az első változatot 1955 karácsonyára kaptam meg, hosszú, sóvárgó, kirakathoz zarándokló várakozás után, s fontos szerepe volt abban, hogy ne disszidáljunk, mert el sem tudtam képzelni az életet nagyszüleim, nagybátyám és a várva várt János vitéz nélkül. Amiért nagymamakoromban is hűségjutalomnak tekintem, hogy 1959. április 26-án a Pécsi Janus Pannonius Múzeumban egyike lehettem azoknak, akik először láthatták a Nikelszky család birtokában lévő, varázslatos Petőfi-illusztrációsorozatot. Ez a nagy művészi értékű gyűjtemény könyv, sőt album formájában csak 2005-ben jelent meg a Nikelszky (Jáky) unokáknak köszönhetően. A megnyitót maga a művész, Nikelszky Géza, sokunk Géza bácsija mondta, a bevezető előadást pedig anyám, Nemerey Éva művészettörténész.
Az 1877-ben Szatmárnémetiben született művész először a helybeli református gimnázium tanulója volt, 1892-től pedig Budapesten tanult, az Iparművészeti Iskolában, Székely Bertalan, Benczúr Gyula és Keleti Gusztáv keze alatt. Életében meghatározó volt a Münchenben töltött fél esztendő is, ott festészeti képzést Hollóssy Simontól és Iványi Grünwald Bélától kapott, iparművészetit Adolf Eschlétől. E kétirányú képzés ellenére Nikelszky költőnek indult, s 1931-ben belépett a Lovász Pál vezette nívós Janus Pannonius Irodalmi Társaságba. Számomra legkedvesebb és kifejezetten a János vitéz-festmények irányába mutató négy sora így hangzik egy kéziratban maradt költeményéből: „Te oázis a Szaharában! / Bár egy darab csinált világ vagy, / Jó volt mégis a kalitjában / szomorkodó dalos madárnak!” Egyszerűen azért, mert ezekben a költői képekben van népdalszerűség, tisztaság, a pásztorfiúból lett hűséges vitézhez és megkínzott árva lányból tündérkirálynővé vált Iluskájához ez a felfogás illik a legjobban. Nem csoda tehát, hogy maga Nikleszky Géza is munkássága csúcsának tekintette ezt az 1939-ben pécsi művészeti díjat is nyert alkotásfüzérét. Ez még akkor is fontos, ha tudjuk, hogy ötvenhárom éven át a pécsi Zsolnay-gyár művészeként dolgozott. Gyári feladatai mellett plein air festőként is jeleskedett.
Visszatérve a János vitéz-sorozathoz, épp 1959-ben, a Petőfi-kiállítás évében jelentette meg Pécsett A Zsolnay gyár művészete című könyvét. A Nikelszky-életmű és a Zsolnay-saga egyik neves kutatója, Merényi György így méltatta e „majd megszólaló”, drámai képeket: „A szecesszió világát is megidéző motívumok segítségével teremtett összhang jellemzi a János vitéz illusztrációit is. Költészet és képzőművészet fonódik meggyőző vizuális egységgé e költői sorozatában.” Az utóbbi megállapítással rímelnek az albumhoz színes és alapos nyitányt író Kovács Orsolya művészettörténész szavai: „A művész választása olyan képekre esett, amelyek alkalmasak a szecesszióból ismert motívumok felhasználására… Nikelszky Géza számára a képsorozat minden bizonnyal költészet és képzőművészet egyenrangú találkozását, szimbiózisát is jelentette...”
Két kép különösen bizonyítja ezt: az elsőn Kukorica Jancsi bárányaival és kutyája látható, meg az Iluskának szánt virágkoszorú, a másodikon – a kiválóan megválasztott lenti címlapképen – a „falu árvái” szegénységükben is királyian szépek, Jancsi úgy, mint a „pásztorok királya”, Iluska pedig a rózsakoszorúval.
Egy bizonyos: a 2023-as év születésnapos poétája, Petőfi Sándor nagyon szeretné ezeket a képeket!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!
„Fellegajtó-nyitogató”
A művészet ismeretével és gyakorlásával a gyermek megkapja azt az eszköztárat, amivel kifejezheti önmagát, amivel a „fellegajtót nyitogathatja”, amivel a lelkét a teste fölé emelheti szükség esetén – állítja Lovász Irén népdalénekes és néprajztudós, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. A Kossuth-díjas művésznővel a hagyományos magyar paraszti kultúra művészeti és vallási összefonódásának jártunk utána.