Örök élet és örök halál

Nem gondolom, hogy sorozatunk témái menetrendszerűen válnának egyre nehezebbé, abban azonban biztos vagyok, hogy az esztendő utolsó kérdése az örök életről és örök halálról semmiképpen sem emészthető könnyen korunk emberének – minden valószínűség szerint még a hívő ember is sokszor így van ezzel, Pál apostol figyelmeztetése ellenére (1Kor 15,19). Nem volt ez másképp régen sem, maga Kálvin is a következőket jegyzi meg ugyanis a végső dolgokkal kapcsolatban: „Noha az emberi elmének állandóan ezzel kellene foglalkoznia, az emberek viszont, mintha csak a feltámadásnak még az emlékét is ki akarnák törölni, a halált nevezik a dolgok végső határának és az ember megsemmisülésének.”
Hitvallási irataink egyértelműen kijelölik számunkra az utat, amelynek mentén gondolatainkat vezetni érdemes, hogy az evangélium világosságától el ne tévelyedjünk. A második helvét hitvallás a következőképpen fogalmaz: „…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, mely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy az életben, vagy a halálban maradjon.” (VII/4.)

Mielőtt azonban témánk két oldalával foglalkoznánk, mindenképpen szükséges legalább említés szintjén előrevenni azt, ami a kettőben közös, és aminek figyelmen kívül hagyását a fönti idézetben a reformátor is felrótta. Jelesül, hogy a mai ember a két évezreddel ezelőtt élőhöz hasonlóan a carpe diem filozófiáját követi Salamon bölcsességével szemben (Préd 3,11). A történelmi keresztyénség azonban a teljes Szentírás egybehangzó tanítása alapján minden korban vallotta: az ember istenképűségéhez tartozik, hogy eredendően öröklétre teremtetett, és a jelen élet törékenysége és végessége a bűn következménye (Róm 5,12). Ebben az örökkévalóságra nyitott perspektívában a mindennapi élet nehézségei, szenvedései és korunk etikai kérdései is új értelmet nyernek, ugyanakkor a végső dolgok teológiája ezen perspektíva nélkül egyáltalán nem vizsgálhatók. Szent Ágoston arra jutott, hogy a gyarló ember számára nehezebben hihető az örökké tartó szenvedés gondolata az örökké tartó boldogság gondolatánál, ezért arra szükséges először magyarázatot találni. Talán nekünk is érdemes a példáját követve hozzáfogni a témához, hogy végül is eljussunk az örök élet boldogságáig.

A heidelbergi káté 10. és 11. kérdés-feleletei Isten igazságához és igazságos ítéletéhez kötik az örök büntetés szükségességét, ezért meg kell jegyeznünk, hogy maga a Biblia is legelőször mint büntetésről beszél a halálról (1Móz 2,17) – az eddigiekből könnyen megértjük azt is, hogy az örök halál és örök kárhozat szinonim fogalmak.
A mai szekuláris nyugati kultúra úgy tekint a halálra, mint az emberi létezés végpontját jelentő eseményre, ebből kifolyólag a halottakra pedig mint ezen a ponton túl nem létezőkre. A Szentírás azonban a legkevésbé sem így ábrázolja a halált, ami különösen akkor szembeötlő, amikor Jézus (Jn 5,24) és az apostolok (Kol 2,13) az életet megelőző periódusként festik le a halál állapotát. A halál nem csupán élettelen állapot, hanem egyúttal az élettel ellentétes létállapot, amelyben az ember meg van fosztva Isten kegyelmétől és dicsőségétől, azonban szembesül jogos haragjával. Ez az állapot nem Isten valamiféle önkényéből fakad, hanem eredendően az ember saját szabad választásából következik, ahogy azt a bűneset leírásából ismerjük. Földi életünk ideje az a kegyelmi idő, amelyben Isten irgalma gazdagságával meg akar békíteni minket – ezért kiálthatunk hozzá az ének szavával: „Ments meg, Uram, engem az örök haláltól…”
Az örök kárhozat, vagy más kifejezéssel élve az örök halál és a pokol tantétele kapcsán két botránykőben botolhatunk meg: az első a szenvedés örök mivolta, a második pedig maga a testi feltámadás, és ebből fakadóan annak testi tapasztalata. Az első kérdéssel kapcsolatban Kálvin nyomán azt kell figyelembe vennünk, hogy lehetséges ugyan, hogy a bűnök ideiglenesek, Isten fensége és igazsága, amelyet meggyaláznak, örök – ezért méltó az örök büntetés. A második kérdéssel a történelem során sok formában és sok irányból kellett a keresztyén teológiának megküzdenie, a Biblia azonban egyértelműen testi valóságként írja le a kárhozatot – még ha sokszor képes beszéddel is, de ne feledjük, hogy a jelképek ebben az esetben is önmagukon túlmutatva egy magasabb, súlyosabb valóságot ábrázolnak. Korunk egyik kiemelkedő református teológusa megjegyzi, hogy egyetlen emberi tapasztalat sem hasonlítható igazán a pokolhoz.

„Isten az embert jónak teremtette, saját képére, azaz igazságosságra és valóságos szentségre alkotta, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.” Így fogalmaz a heidelbergi káté hatodik kérdés-felelete, megerősítve a bibliai bizonyságtételt arról, hogy az ember eredendően öröklétre teremtetett.
A Szentírás beszél úgy Jézusról, mint magáról az örök életről (1Jn 1,2), a keresztyén ember örök élete pedig Jézusban van. Amint korábban megállapítottuk, mostani témánk a „kemény eledel” kategóriájába tartozik, nem elég ugyanis, hogy az eljövendő időkre vonatkozik, hanem magában foglalja a jelenlegi keresztyén életet: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Ennek ellenére nem csupán elvont teológiai fogalom, de nem is csupán a jövőre vonatkozó reménység a mindennapi nyomorúságok közepette, hanem egyszerre jelen lévő valóság, amely a megszentelődéssel kiteljesedik, és eljövendő reménység, amelynek a teljességét a végső feltámadásban tapasztaljuk meg. Az örök életről való gondolkodásunkban mindenkor biztos vezetőnk, ha Megváltónkra tekintünk: ő az, aki a halottak zsengéjeként föltámadt, aki nekünk is helyet készít az atyai házban. A testi feltámadás és az örök boldogság bizonyítéka, hogy a tanítványok találkoztak a feltámadt Úrral, sőt együtt ettek vele és a sebeit is érintették, majd a szemük láttára emeltetett föl az Atya jobbjára, ahol ígérete szerint helyet készít az övéinek.
Olyasmi várja Isten gyermekeit az örök életben, amit kibeszélni, de elképzelni sem lehet emberi ésszel (vö. 1Kor 2,9 és 1Jn 3,2), sőt az Istennel való kapcsolatunk is olyan bensőséges lesz, amilyet el sem tudunk képzelni, hiszen János szavaival olyannak fogjuk ismerni, amilyen ő valójában. Azt azonban, amit tudunk, biztosan vallhatjuk, mert Jézus Krisztusban már láthattuk beteljesedni. A feltámadás és az örök élet testi feltámadás, mégpedig a saját testünkben való feltámadás, amely minőségében mégis megújult mennyei test. A Biblia képei mennyei Jeruzsálemről és az örök élet körülményeiről pedig olyan valóságot írnak le, amely jóval meghaladja a képzeletünket.
Végezetül gondoljuk meg, milyen következményekkel jár mindennapjainkra, ha valljuk az örök élet és örök halál keresztyén tanítását! Társadalmunkban rengeteg etikai és lelkigondozói probléma fakad abból, hogy az emberek nem tekintenek túl a halál szabta látóhatárnál. A fájdalomra és a szenvedésre úgy tekint a mai nyugati ember, mint ami az élet részeként a halál beálltával véget ér, holott erre semmilyen bizonyíték nincs a kezünkben.
Az örök halál, illetve kárhozat arra tanít minket, hogy ne nyugodjunk meg abban, hogy aki meghalt, „már jó helyen van”, és különösen mi magunk ne keressük ebben a megoldást, hanem egyedül Krisztusban keressünk oltalmat és vigasztalást annak tudatában, hogy ő a mi fájdalmainkat hordozta. Sokkal inkább serkent ennek ismerete arra, hogy kihasználjuk az alkalmas időt, és mindenkinek hirdessük az evangéliumot. Annak ismerete pedig, hogy vár ránk az örök boldogság Krisztusban, türelmessé és kitartóvá tesz, és nem enged elkeseredni, amiért még nem tapasztaljuk teljességében.

A szerző helyettes lelkipásztor Magyaratádon